A senki földje

22. fejezet

- Hogy lehet az, hogy nem tudod? - néztem rá értetlenül. - Szigeti vagy. méghozzá a vezér. Tudnod kéne, milyen állatok élnek a szigeten rajtatok kívül is.

- Bocs, hogy nincs térképem a szigeten élő összes állatról és azok tulajdonságairól. Eddig még nem láttam ilyen harapást. - látszott rajta, hogy ő is feszült. - És ahogy elnézem, nem is akarok több ilyet látni. De olyan szerencsém biztosan nem lesz. - hirtelen felém fordult és hozzám kezdett beszélni - Fokozottan vigyázzatok, Sophy. Én sem tudom, mi ez, sem, hogy hányan vannak, honnan, és miért jöttek ilyen hirtelen. De itt vannak. És úgy látom, őrültebbek, mint a Lonnek. Figyeljetek oda, bármit is csináltok odakint. oké? - nézett rám felvont szemöldökkel. Riadtan bólintottam egyet.

Sonn elsietett, Jake pedig, aki fültanúja volt Sonn kiborulásának, döbbenten meredt rám.

- Őt magát is eléggé megviseli a tény, hogy még tippje sincs, mi ölhette meg azt a nőt. - bámult Sonn után

- Igen. Azt hiszem.

Azt gondoltam, Sonn értesíteni akarja a népét, hogy valami más is van, amitől jobb lenne félni, de semmi ilyesmi nem történt. Egész délután arra vártunk, hogy Sonn valamelyik embere összetrombitálja a tömeget, de nem. Kezdett gyanús lenni, úgyhogy lerázva a fiúkat egyenesen Sonn sátrához indultam. Még sohasem jártam ott, de egészen könnyen felismertem, ugyanis ez volt a legnagyobb, legszebb sátor, az egész törzshely közepén felállítva. Ki más élhetne benne? Ezen kívül négy őr őrizte a bejáratot, akik azon nyomban elém álltak, amikor odaértem, és be akartam lépni.

- Jövevény - ordította az egyikük olyan hangosan, mintha az lenne a célja, hogy a sziget összes lakója hallja.

- Halkabban, Hemn! Mit nem értettél abból, hogy fáj a fejem? - rontott ki a sátorból Sonn fia, Solum. Az orvos, aki NEM tudta megmenteni Nash életét.

A testőr nemnormális és teljesen értelmezhetetlen nevén már meg sem lepődöm. Hemn. Most komolyan. Ki a frász ad ilyen nevet egy ártatlan csecsemőnek, aki még tiltakozni sem tud ez ellen?

- Bocs, nem érdekel. - mosolyogtam rá hamisan.

Nem leszek okatlanul kedves azzal, akitől függött a barátom élete, de nem volt képes megmenteni. Pedig ez az egy dolga volt. És kedvem sincs senkivel kedvesnek lenni, amíg nem tudjuk, mi a frász jár-kel odakint a legújabb áldozatára várva, aki lehet, hogy én leszek. Vagy még rosszabb. Az is lehet, hogy Jake, vagy Adam.

- Á, szia! - ismert fel azonnal az érzéketlen ősember - Sophia - mondta ki fintorogva a nevem. Én is elfintorodtam. Gyűlölöm, ha valaki így szólít.

- Apád? - kérdeztem egyszerűen. És lehet, hogy kicsit bunkón is.

Solum önelégült vigyort festett az amúgy is túl terebélyes méretű arcára.

- Értekezik. - mondta és szélesebbre húzta gúnyos mosolyát, így már majdnem arca széléig ért. Olyan szívesen letörölném azt onnét. - Tudod, fontos emberekkel. Akiknek van közük a szigeten történő dolgokhoz.

- Szuper! - csaptam össze a tenyerem a győztesek vigyorával. - Engedj be - próbáltam megkerülni, de elkapta a karomat.

- Hé, hé, hé! - tolt vissza a bejáraton kívülre - Úgy látom nem értetted pontosan, amit mondtam. Azt, hogy fontos emberek, úgy értettem, akik segíteni tudnak megfejteni az ügyet, vagy bármit. - lenézően végig mért, de csalódottságára, amikor ismét az arcom felé nézett, újra mosoly ült azon.

- Oké. Értem. Akkor állj arrébb. Gyerünk. - mondtam a tőlem telhető legszelídebb hangon, miközben a kezemmel terelgető mozdulatokat tettem a levegőben.

- Te tényleg ennyire fogyatékos vagy, vagy csak... - sejtem, hogy örömmel folytatta volna a mondatot, csakhogy Sonn jelent meg mellette a bejáratnál és egyből barátságos mosollyal fogadott.

- Sophy! Gyere csak be. - a sátorba belépve még egy "én megmondtam" pillantást vetettem Solumra, aki szemforgatva odébbvonult, így helyet biztosítva nekem a bejutáshoz. A sátorba belépve csupa fejes fogadott, akiket eddig még sosem láttam. Mind felém fordult, amikor Sonn bemutatott nekik.

- Ő Sophy. Sophy nem szigeti, de hiszem, hogy szívén viseli a hely sorsát. Ezen kívül rendkívül különleges. - rám mosolygott és egy üres helyre mutatott, jelezve, hogy üljek le közéjük.

- Nos - szólalt meg közülük a legidősebb. Már ősz volt a hosszú haja, és fotokban kopasz is. A szakállában még voltak barnás foltok, amik emlékeztethették rá, hogy egykoron még fiatal volt, erős, és kétségkívül jóképű, de már hosszú, hullámzó arcszőrzete is szürkés árnyalatba borult. - Sophy - folytatta az öreg, miközben előredőlt és a szemembe vájta kíváncsi tekintetét. - Mit tudsz az ügyünkről? - kicsit megszeppentem a kérdéstől, mivel fogalmam sem volt, mit akar tőlem, mit akar hallani válaszként.

- Sophy szemtanúja volt az első támadásnak. Figyelmével végigkísérte szerencsétlen áldozatunk halálát, és egyetértett abban, hogy a támadást nem az oly ellenségessé vált Lonne nép indította. És akogy mi sem, ő sem vonta kétségbe, hogy más bestiák is élnek imádott otthonunk még fel nem fedezett területein.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Sonn teljesen másképpen beszélt a gyűlésen, mint akármikor máskor. Azon kívül, hogy természetesen az ő sajátos nyelvükön fojtak a szóváltások sokkal finomabban, lassabban beszélt és jobban megválogadta a most különösen ékes szavait is.

Amikor én felszólaltam, én is ezt próbáltam utánozni. Meg kellett próbálnom lenyűgözni az öreget, aki a gyűlés elnöke lehetett, ha jól gondoltam. És ha esetleg nem így lett volna, ha tévednék, akkor is biztosan tiszteletre méltó személy ült velem szemben. Elnézve Sonn megalázkodását vele szemben, csak arra tudtam asszociálni, hogy a vén, ráncos arca és már ősz haja egykor egy egész népet térdre kényszerített. Meg voltam győződve arról, hogy ő Sonn apja, annak ellenére, hogy pár napja mesélt egy történetet arról, hogy őt a Lonnek megölték egykor.

Hallgattam a szigeti elmék eszmecseréjét az új, és talán veszélyesebb ellenségről, ami ránk leselkedik, és tudtam, hogy egyszer nekem is meg kell majd szólalnom. Így egy alkalmas pillanatban, az alkalmas témánál közbeszóltam én is.

- Az eddigi áldozatokat összevetve hasonlóság mind a három között, hogy 1. mind nő volt. 2. mindhárman terhesek voltak, és 3. mindhárman a második hónapban járhattak, ami azt jelenti, hogy kb. egyszerre eshettek teherbe. - mikor elmondtam az okaimat, minden a teremben lévő személy felém nézett. Szinte láttam forogni az agyukat, és először az öreg feje felett gyúlt villanykörte. Láttam a szemében az aggodalmat, ahogyan Sonn felé pillant, és rémült hangon szólalt meg.

- A tisztaság éjszakája. - minden szem egyszerre kerekedett el a teremben. Sonn, mivel tudta, hogy nem értem a jelmondatot, felém fordult, és elmagyarázta azt.

- Ha egy nő a nappali sötétség leple alatt esik teherbe, a születendő gyerek különleges. Belőlük királyok, hadvezérek és tehetséges gyógyászok lesznek. Ezek a gyermekek általában már az anyaméhben megvédik szüleiket. Valami nagyon brutális dolog kell ahhoz, hogy őket elpusztítsák. És ahogy rávilágítottál, most valami pontosan ezt teszi.

- A királyainkra vadásznak. - mondta ki véglegesen az ítéletet az öreg. Ráncos arca most még gondterheltebbnek tűnt, ahogy visszapillantott Sonnra, aztán biccentett neki. Sonn, mintha csak erre várt volna, kilőtt a székéből és a kijárat felé száguldott.