A senki földje

20. fejezet

Nash meghalt. 13 napja. Azóta én is csak zombiként élek. Nem csinálok mást, csak ami kötelező. Felkelek reggel. Nehezen, de minden reggel kivonszolom magam a sátramból és csatlakozom Sonn valamelyik bagázsához, ahol épp szükség van rám. Nem szívesen, de minden nap lenyomok a torkomon egy kis ételt, hogy csak úgy érezzem magam, mint aki meghalt, és ne legyek tényleg halott. A délutánok szabadok. Minden délután. Ilyenkor általában annál a fánál ülök, amibe anno belekarcoltam egy szívet a bicskámmal. Még emlékszem Adam morgó szavaira: ,, Ha bele írod, hogy S+N, én ide hányok." Most a karcolás nyomán folyós, ragadós gyanta képződött.

15 napja. Semmi sem változott. Az életem, mintha kiürült volna attól, hogy ő már nincs benne. Minden napot végigszenvedek, arra várva, mikor lehetek egy kicsit végre egyedül. Mert akkor senki nem ítél el, ha esetleg könnyes lenne a szemem. Végignézem, ahogyan mások a dolgukat csinálják, és tudom, hogy nekem is lenne, de nem tudom magam rávenni, hogy megmozduljak, mintha a testem egy börtön lenne, és nem engedné teljesíteni a parancsokat, amiket az agyammal küldök neki.

18 napja. A ma délután rosszabb volt, mint átlagosan a többi. Szélcsend. Mikor már a levegő is azt gondolja, kár feléd fújnia. Csak ültem ott felhúzott térddel, leengedett vállal és üres gondolatokkal. Amíg mellém nem ért valaki.

- Hagyj! - szólaltam meg először 18 napja. Ez érződött is a hangomon. Rekedt volt és száraz. Mint ami el van használódva.

- Sophy - suttogta - Miért csinálod ezt magaddal? - vont kérdőre halk, elhaló hangon Adam.

- Mi mást tehetnék? - kérdeztem a könnyeim ez nyelve.

- Akármi mást. Bármit, csak ne pusztítsd önmagad.

- Nem pusztítom magam.

- De. Azt csinálod, Sophy. Én pedig kénytelen vagyok végignézni. De most lett elegem. Állj fel szépen! - utasított.

- Nem. - makacsoltam mag magam.

- Gyerünk - állt meg előttem

- Haggy, Adam! Nem akarok vitatkozni veled, úgyhogy légy szíves és menj vissza Jake-hez. Ő legalább betartja, amit kértem tőletek.

- Ha jól emlékszem azt kérted, hogy pár napig hagyjunk magadra.

- Így volt - adtam neki igazat.

- De ez 18 napja volt. Azóta egy szót sem szóltam, mert elfogadtam, hogy idő kell neked, hogy ezt feldolgozd. Megértettem, hogy egyedül akarsz lenni, akkor is, ha tudom, sokkal könnyebb lett volna, ha beszélsz róla. De attól nem fog elmúlni a fájdalom, hogy egy fa alatt ücsörögsz.

- Semmitől nem múlik el, Adam. Mindegy, mit csinálsz, a fájdalom örök. Elkísér életed végéig. Csak útközben megtanulsz alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele. De mindig jelen lesz az életedben. Attól fogva, hogy legelőször megtapasztalod - suttogtam fájdalommal átitatott hangon, könnyes szemmel.

Adam leült mellém és átölelte a vállam. Nem kellett beszélnie ahhoz, hogy tudjam, megért.

Innentől fogva sokkal többet maradtam a táborhelyen a többiekkel. És még ha el is különültem, Adam (vagy Jake-kel vagy nélküle) mindig ott volt velem. Adammel sokkal többet beszéltem az elmúlt pár napban, mint eddig bármikor. Túlzás nélkül éjjel-nappal velem volt, még valahogy azt is elintézte, hogy Sonn egy osztagba osszon minket.

Jake-kel viszont egyre ritkább volt bármilyen kontaktom. Lassan ott tartunk, hogy alig-alig köszön nekem, ha meglát, és azonnal más irányba fordul, ha azt hiszi nem vettem észre. Ez nekem mindennél jobban fáj. Fogalmam sincs, mi baja ilyen hirtelen, de sokkal jobban érezném magam, ha az arcomba ordítaná. bármi baja van velem, biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk beszélni. De ahhoz először az kellene, hogy hozzám szóljon. Vagy legalább rám nézzen. Akkor legalább tudnám, hogy nem vagyok teljesen láthatatlan a számára. De így csak sötétben tapogatózok, mert megvakultam.

- Helló - ült le éppen mellém Adam.

- Szia - köszöntem vissza - Te tudod, mi baja lehet Jake-nek? - vágtam a közepébe.

Érdeklődve fürkésztem Adam arcát, aki szórakozottan nézett rám vissza.

- Kevesebb, mint négy hete bevallotta neked, hogy mindvégig beléd volt zúgva. Azóta nem is beszéltetek a dologról.

- Szerinted ez lehet a baja? Ezért nem hajlandó szóba állni velem?

- Úgy gondolom, igen. Persze ez nem biztos, mert nekem sem beszél róla, de szomorúnak látszik, amikor rád néz. És gondolom te is észre vetted már, hogy kerül.

- Mint a pestist. - tettem hozzá magam elé bámulva.

Adam kacagni kezdett.

- Ez egyszerű, Sophy. Ezen ne emészd magad. Beszélj vele. Nem muszáj kényes témáról, csak lássa, hogy te nem haragszol rá.

- miért haragudnég? - néztem rá értetlenül.

- Azt én sem tudom. De ő ezt gondolja. És Esther haragudott rá a szakításuk után.

- Jake gyűlölte Asthert a szakításuk után.

- Nem. - rázta a fejét Adam. - Jake úgy tett, mint aki gyűlöli Eshtert a szakításuk után. Valójában még szerelmes volt belé, mikor a lány Nash-el kezdett járni.

Nash nevének említésére megdobbant a szívem. Elfogott és hatalmába kerített a fájdalom. adam azonnal láta az arcomon, hogy elkezdtem újra felépíteni a falakat, amiket nagy nehezen lerombolt a 3 nap alatt.

- Bassza meg. - hallottam Adam hangját valahonnan messziről, de én máris visszavonultam.

Adam azonban felrángatott ültöből és vonszolni kezdett Sonnék tábora irányába.

- Most pedig beszélni fogsz jake-kel. Semmi kifogás. Mindkettőtöknek szüksége van erre.

Nekem jobban, mint Jake-nek. Teszem hozzá magamban.

Adam elhatározta, hogy megkeresi Jake-et, akárhol is legyen, de nem kellet sokáig keresni, mivel pont szembe jött velünk,mikor visszaértünk. Vagyis csak egy kevés ideig, mert utána sarkon fordult és inkább az ellenkező irányba indult el.

- Látod? - fordultam Adam felé. - Mindig ez van. Így hiába akarok beszélni vele, ha folyton elmegy.

Adam pár pillanatig elgondolkozott azon, amit mondtam, aztán felkapta a fejét és nyugtatóan nézett rám. Aztán ordibálni kezdet.

- Jake! - üvöltötte - Fordulj vissza! Beszélnem kell veled.

Adam rám vigyorog, pedig biztosan látja a rémületet az arcomra festve. Erőszakkal nem akartam beszélni vle. Én csak azt akartam, hogy Adam megértse, mi a bajom. Ehelyett most Jake meglepődve visszafordul és az enyémbe fúrja a tekintetét a szigetiek csodálkozó, és ítélkező pillantásai közepette.