A senki földje

18. fejezet

A Lonne föld közelébe érve Sonn egyre óvatosabbnak látszott, ahogy az emberei is. Ott volt a fia is, akit Solumnak hívott. Egyszer csak Sonn megállt, és mindenki elcsendesedett mögötte. Odasétált hozzám és halkan, hogy csak én és Jake halljuk megszólalt.

- Ha gondoljátok, még visszafordulhattok.

- Nem fogunk! - jelentettem ki határozottan. - Egy barátunk élete a tét. Mindent megteszünk, hogy segítsünk neki. Ez egyértelmű.

- Rendben. Elfogadom a döntésedet, Sophy. De arra kérlek, hogy abban az esetben, ha velünk tartasz, légy óvatos. És semmi féle képpen ne tévesszen meg a látszat. Ezek az állatok, hiába kicsik és aranyosak, veszélyesek. Azt kell mondjam, az sem kivétel, amelyik veletek tanyázott egy ideig. Szerencse, hogy nem olyan szándékkal ment oda. Különben most nem beszélgetnénk itt.

- Elhiszem, hogy féltesz minket, és köszönöm. De tudunk vigyázni magunkra. És nem fogunk megilyedni egy csapatnyi farkaskölyöktől. Komolyabban vagyunk annál. Voltam már egy ilyen közelében. Ahogy te is mondtad, nálunk tanyázott egy ideig.

- Ezek... - ragadtatta el magát kissé és egy kicsit hangosabban kezdett beszélni.

Sonn minden embere és a közéjük vegyült Adam is felénk kapta a fejét. A vezér most már halkabban beszélt hozzánk.

- Ezek a dögök a szigeten élők ellenségei. Évtizedek óta. Ezek nem holmi állatkölykök. Komolyak. És veszélyesebbek. Nem mellesleg 4 ilyen "farkaskölyök" felfalna téged, ahogy vagy. Még a csontjaidat sem hagynák meg.

- Miért? - kérdeztem az első mondatára célozva, figyelmen kívül hagyva a "felfalnak az állatkák" részt.

- Mert - vett egy mély levegőt - 30 éve megölték az akkoriban uralkodó királyt. Aki az apám volt.

- Óhh! - néztem rá meglepetten. És lehet, hogy egy kicsit hitetlenül is, mivel Sonn egy nagy sóhaj után feltartott kézzel hátrálni kezdett. Ez szintén igen csak komikus hatást keltett, de ez nem az a szituáció, amikor a nevetés helyén való lenne.

- Ne mondd, hogy én nem szóltam.

Ezzel hátat fordított és ismét elindult. Az emberei követni kezdték, Adam-mel együtt, aki a csoportból kinézve érdeklődő pillantás vetett ránk mellettünk elhaladva.

Egy kis idő elteltével kezdtek sűrűbben lenni a fák, és kevesebb lett a fű. Megálltunk egy kupacon, és egymásnak hátat fordítva minden irányba figyeltünk, hátha jön legalább egy, a falkát jelző állat.

Pár perc várakozás után be is futott az első. Észrevétlenül, mintha csak fűszál lenne, valahogy beférkőzött közénk és beleharopott az egyik ősember combjába, aki ezt követően hatalmasat ordított.

A Lonne törzs jópár (ha nem az összes) tagja minden irányból felénk kezdett rohanni.

Különböző méretű, fejformájú és szőrhosszúságú kis gombócok. De egyvalami közös volt bennük a fehér bundán kívül: engem mind kikerült. Ahogy a legtöbb Sonn-t is.

Csak pár percem volt bámészkodni, amíg egy kis véreb felém is közeledni kezdett. Gyorsan egy távolabbi fához rohantam, és amikor elhárulni látszott a veszély, lecsúsztam a tövébe, és hallgattam az éppen (miattam) dúló háború zaját.

Kb. fél vagy egy óra múlva leharcoltan, tele harapásokkal és karmolt, karcolt sebekkel kullogtunk vissza Sonnék táborhelyére, ahol pár napig mi is leszünk, amíg Nash felépül.

- Hé! - szóltam oda Sonnak, amikor megláttam a csődületben.

- Sophy! - mosolygott rám.

- Csak bocsánatot akartam kérni, hogy miattam kerültek bajba az embereid. Tényleg nem kellett volna erősködnöm. Nem sok mindent tettem hozzá a csapathoz.

- Ugyan - legyintett. - Cay hamar megbocsát. A harapás begyógyul magától, és még védelmet is ad neki 10 napra a mentília ellen, úgyhogy szerintem nem haragszik. A többieknek pedig a úgysem esett nagyobb baja. Ahogy neked sem. És ez a lényeg.

Megnyugtatóan beszélt, de mégis bűntudatot maradt utána. Hiába hangoztatta, hogy nem haragszanak, mégis úgy éreztem, kicsit neheztel rám, amiért miattam sebződtek meg annyian közülük.

Sonn megborzolta a hajam, aztán gyors lépésben a sérült emberei felé vette az irányt. Én is az enyéim felé fordultam, és tőlük is bocsánatot kértem az öngyilkos küldetés miatt, amit tulajdon képpen én vállaltam el. Az ő válasszuk, miszerint egyáltalán nem az én hibám, hogy ilyen kimenetele lett a támadásnak, és ők amúgy is mentek volna, ha ott vagyok, ha nem, valahogy jobban megnyugtatott, mint Sonn monológja.

Nash sátra felé tartva magamban próbáltam összerakni a szöveget, mivel magyarázhatnám meg, hogy nincs nálam az ellenszer, az időnk pedig egyre kevesebb. Nem sikerült kitalálnom, hogy adjam elő a dolgot, de idő (és gondolkodás) közben a többi, sötétzöld sátor közül kitűnő tengerkék színű elé értem. Pár pillanatra megálltam előtte, és még mindig az előadás formákat taglaltam magamban, amikor is Nash kiszólt.

- Gyere be nyugodtan! - kicsit erőtlen volt a hangja, és szomorkás aki tűnt, de a szeme és a szája mosolygott, amikor beléptem. - Még élek - tette hozzá megnyugtat ás gyanánt.

- Abban biztos voltam - mosolyogtam rá szomorkásan.

- De már nem sokáig - bólintott szomorú arcomat látva.

- Dehogy. Ez eszedbe se jusson - ráztam a fejem.

Nash megpróbált felülni, de első próbálkozásra visszahanyatlott a fájdalomtól. Meg akart próbálkozni vele még egyszer, de a mellkasára tettem a kezem és visszanyomtam.

- Pihenned kell.

- Nincs meg a gyógyszer - mondta figyelmen kívül hagyva a parancsomat.

- Ezt honnan veszed?

- Ha még lenne, boldogan jöttél volna be, és a sebemre kennéd, vagy lenyeletnéd velem. E helyett azt mondogatod, hogy pihennem kell. Haldokló vagyok, nem hülye - nézett a szemembe idegesen. - Nem találtátok meg.

- Még - suttogta elkeseredetten. - Csak egy helyen néztük még meg. Nagy ez a sziget. Lehet, hogy máshol rejtette el.

- Sophy. Nincs semmilyen növény.

- Ezt miből gondolod?

- Járt nálam a fura csaj. Aki azt állította, látta valahol. Azt mondta hazugság. És hogy valami féle Sanen találta ki, hogy népszerűbb legyen, mert mindenki őrültnek hitte.

- Ez baromság. De ha igaz is, nem csak ez az egy megoldás létezik. Még van időnk.

- Ja. Van időnk. 3 egész nap. Igaz? - nézett a szemembe "nem tudsz nekem hazudni. Mindent tudok" nézéssel, ami csak neki van. - Nincs gyógyszer.

- Nash - kezdtem, de közbe szólt

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - nézett rám könnyektől csillogó szemekkel.

- Nash. Nem fogsz meghalni.

- De igen. Meg fogok.

- Nem. Nem fogsz. Találunk megoldást - lelkesítettem.

- Erre nincs. Csak ígérd meg, hogy emlékezni fogsz arra, mennyire szerettelek.

Párás szemmel bólintottam, és egy gyors puszit nyomtam a szájára és az arcára, mielőtt kijöttem onnan.

A friss levegő kijózanított. Letöröltem a könnyeimet, és újra megkeményítettem magam. Nem tartott sokáig.

A harmadik sátornál elkapott Sonn, és egy eldugott helyre vitt. Nagyon kétségbeesettnek tűnt. De hiába kérdezgettem egész úton, nem mondta el, mi baja van. Egész addig, amíg oda nem értünk.

Egy nagy sátorba vezetett, ami kb. akkora, mint 3 normális sátor egymás mellett.

- Nash... - kezdte, de megakadt - Nos, beszéltem a lánnyal...

- Ezt a részét én is tudom. Baromság. Igaz? - néztem rá reménnyel teli szemmel, de megrázta a fejét, és szomorúan lelohasztotta.

- Nash haldoklik, Sophy.