A senki földje

25. fejezet

Az üvöltés nem jött messziről. És ez még nagyobb pánikot keltett. Főként Sonnban. Ugyanis az ő lakrészéről jött a sikoly. És sejtette, hogy a terhes nője hangját hallja. Az egész teremben eluralkodott a pánik. A félelem, az aggódás mindenki tekintetében jelen volt, tapintható volt a feszültség. Az idő megállt, és vele együtt mindenki megdermedt. Én voltam, aki elsőként kapcsolt és rohanni kezdtem a hang irányába. Még egy üvöltés. Sonn is felébredt kábulatából és engem megelőzve futott a nejéhez. Mire én odaértem, a nő már nyugodt volt. Nyoma sem volt semminek, ami felzaklathatta.

- Mi volt az? Láttad? - még mindig a szobát pásztáztam, hátha látok valami nem oda illőt, de semmi sem volt.

- Csak egy póktól ijedt meg. Semmi gond. - világosított fel Sonn.

Azt hinné az ember, ha valaki az egész életét a természetben tölti, nem ijed meg egy ilyen kis lénytől. Attól függetlenül, hogy semmiség, meg akartam győződni róla, hogy a nő jól van. Komolyságot magamra erőltetve fordultam a lány felé először, mióta beléptem ebbe a szobába. Ahogy megpillantottam, a mellkasomra nyomás nehezült, a tüdőm összezsugorodott, és nem akart többé kitágulni. A torkom összeszorult, a gyomrom liftezni kezdett. A szemembe könnyek költöztek, az ajkam remegett, és csak nagyon halkan, rekedten tudtam kiejteni a szót, amit már több, mint három hónapja nem mondhattam ki.

- Kally? - könny áztatta az ő szemét is, amikor rám emelte nagy, őz szemeit.

- Soph... - az ő hangját is gúsba kötik a könnyek, szorítják a torkát, és ő sem akar engedni nekik. Végül mikor megöleljük egymást mindkettőnkben elszabad az a bizonyos cérnadarab, és kettőnkből egyszerre tör ki a zokogás.

- Ti ismeritek egymást? - kérdezte összezavarodva Sonn.

- Egy repülőn utaztunk. Ő a legjobb barátnőm. És azt hittem meghalt. - öleltem meg újra.

- Ó! - kiáltott fel Sonn úgy, mint aki most jött rá valamire, és szinte láttam felvillanni a villanykörtét a feje felett.

Elengedtem Kallyt és mindketten érdeklődve néztünk rá.

- Ez megmaragyázza, miért találtuk azt a lányt a roncsotoknál. - beszélt hozzám, mintha Kally jelen sem lenne.

- Azt hittem megőrültem, amikor a hangodat kezdtem hallani. - szorított magához Kally olyan erősen, hogy azt hittem, eltöri minimum egy csigolyámat. 

- Azt hittem meghaltál! Azt hittem soha többé nem látlak viszont. Az utolsó szavad az volt, hogy Nézd, ott jön Jake.

- Apropó, Nash-el mi van? - mosolygott, mert mit sem tud a dolgokról, amik mostanában történtek. Az én arcomról viszont látványosan lelohadt a mosoly.

- Ha már arról beszéltünk, ki halt meg. - morzsoltam el egy könnycseppet.

- Jajj ne! - ölelt át. - Ki élte túl rajtad kívül? Ugye nem vagy egyedül?

- A repülő balesetet? Négyen éltük túl. Én, Adam, Jake és Nash.

- Komoly banda. Hogy nem nyírtátok ki egymást? 

- Könyebb volt békében élni velük miközben tudtam, hogy sokkal nagyobb és vadabb állatok vadásznak ránk.

- És Nash hogyan halt meg?

- Még régebben meglőtték őt nyíllal. Elláttuk a sebét, látszólag jól, aztán kiderült, hogy mérgező növényt kentünk rá neki. Fertőzésben halt meg. 

- Sajnálom! Bár ott lettem volna melletted! Ott lett volna a helyem. Te vagy a legjobb barátnőm. És momentán az egyetlen is.

- Ó! - lépett közénk Sonn - Ez lehet, hogy az én hibám. Nem igazán hoztam egyik fél tudomására sem a másik létezését. De mentségemre szóljon, fogalmam sem volt arról, hogy esetleg ismerhetitek egymást.

- És veled mi történt? Látom, terhes vagy. Hogy-hogy? - kérdeztem Kallytől, Sonn-t teljesen figyelmen kívül hagyva, aki veszi a lapot és elegánsan ellépked mellőlünk, majd kilépked a sátrának hálórészéről, végül tovább lépked egyenesen a kijárat felé.

A gyülekező többi tagja már rég elhagyta a sátrat, amikor Sonn biztosította őket, hogy a baj a legkisebb jelét sem mutatja náluk. Amíg Kally nem válaszolt, gondolkodtam. A tanácson, a tagjain és Sonn fián, Solumon. Valamint azon, hogy lehet, hogy ő egy ülésen sincs ott. Most komolyan. Ő a Király fia. A trón állítólagos várományosa, mégsem tudja, még sejtése sincs, mi folyik a birodalomban. Ez nekem valahogy nem fér össze.

- Egyszerűen csak megtörtént. - ránt vissza Kally hangja a valóságba. - Már két napja éheztem, amikor ő és egy csapat szakállas férfi felfeszigették a repülő ajtaját és berontottak. Ismeretlen nyelven diskuráltak egymással és Sonn volt az egyetlen, aki értette, amikor segítséget kértem tőlük. Azt mondta, ad kaját, vizet, és tiszta ruhát. És adott. Azt mondta, egy ideig itt maradhatok, amig ki nem találja, hová mehetnék. Aztán beleszerettem. Ő pedig énbelém. Azt mondta, hagyomány náluk ez a izé, hogy ilyenkor mindenképp nemzenie kell, mert az utódok áldottak. Azt mondta, ha nem én, majd keres másvalakit, aki szívesen hordja gyermekét. Én pedig elvállaltam. Mert tényleg szeretem. - leült az ágyként szolgáló deszkadarabra, és várakozva nézett rám.

- Ez nagyszerű! - ültem le mellé. - Sonn nagyszerű ember. Örülök a boldogságodnak. - mosolyogtam rá, és minden másodpercben nőtt egy kicsit a mosolyom, mert eszembe jutott egy hatalmas ötlet. - Gyere! - húztam fel Kally-t az ágyról. 

- Hová? - értetlenkedett - Nem hiszem, hogy Sonn boldog lenne, ha megtudná, hogy ki akartam menni.

- Nem csak akarsz, ki is fogsz menni. Sonn miatt ne aggódj. Bízik bennem, és tudja, hogy megvédelek. 

Kelly pár pillanatig gondolkodott, de aztán viszonozta mosolyomat és bólintva egyezett bele néma szövetségünkbe.