A senki földje

30. fejezet

Egy hónap múlva tehát gyülekezőt szerveztünk a főbejárat belső oldalára. A felhívást központi helyre tettük, így aki csak akart, tudott róla így eljöhetett. A falu apraja nagyja rácsodálkozott a segítségkérő plakátra. Mindenki elgondolkodott rajta, aki a megadott korlátolt korhatáron belül volt. A legtöbben el is jöttek. Szinte mindenki, aki megtehette. Aki nem volt a gyülekezőn, nem jött velünk harcolni, az maradt és a többiekre vigyázott, nehogy az a valami bejöjjön, amíg mi kint vagyunk, és rátaláljon a védtelen tömegre. 

Ma reggel rendhagyó módon napkelte előtt volt ébresztő, utána reggeli a harcosoknak. Azoknak, akik ma elhagyják a falut, reggeli utánra tűzték ki a gyülekező időpontját. Sonn előzőleg összeírta a jelentkezőket, és névsorolvasást tartott indulás előtt, biztosan ott vannak-e, akik jelentkeztek. A tömeg hatalmas volt, amint mindenki próbált közelebb férkőzni hozzá, hogy hallja, mikor az ő nevét mondja. 

A nap már ébredezett, arany és vörös színűre festette az égbolt keleti felét. Felhőknek nyoma sem volt. A helyén viszont a megszokottnál sokkal több karc torzította el a tájat, amit naponta bámulok. Mintha megsokszorozódtak volna a repülők ezen a napon. Egy pillanatra felgyúlt bennem a remény egy szikrája, hogy így, hónapok múltán talán minket keresnek. Bár csak egy pillanatig tartott reménykedésem, mégis fájt beismerni magamnak, hogy ez lehetetlen. Mégis miért keresnének minket pont most? Majd fél év teltjével?

- Akkor hát indulhatunk! - ráztak fel gondolataimból Sonn vezérlő szavai. A parancsot követő percekben pedig a kapuk is kinyíltak. Még egyszer elmondta a küldetésre vonatkozó kollektív szabályokat aztán tényleg nekivágtunk az útnak. 

Hangoskodtunk és direkt ráléptünk minden zajt keltő dologra az erdőben. Páran meg vágták magukat, hátha a vérre bukik vadászatunk tárgya. Mindenki figyelemmel kísérte a körülöttünk lévő erdő zajait, mozzanatait. De egyelőre senki nem látott se nem hallott semmi gyanúsat. Csak sétáltunk az erdőben, mintha túrázni jöttünk volna. A sűrű fák közt ez nem is volt annyira rossz. Pont elegendő árnyékot adtak, hogy ne akarjak meggyulladni.  Különben meleg volt. Május, vagy Június lehetett. Érződött a nyár kezdetének első hulláma.

- Lehet, hogy ez mégsem lesz annyira eredményes, mint gondoltad. - termett hirtelen mellettem Jake. 

- Hát te meg mit keresel itt? - néztem rá csodálkozva. - Megbeszéltük, hogy nem jöttök. 

- Nem. Te Adammel beszélted meg, hogy nem jön. - mondta azon a hangon, amit utálok. Ilyenkor kiskapukat keres, olyasmit, amivel ki tud játszani. És ehhez elővette a legédesebb mosolyát. 

- Nagyon makacs vagy. Egyszer utáltalak ezért. - mosolyogtam rá. Tudta, hogy nem mondom komolyan, ugyanúgy, mint ahogy én tudtam. Jake talán az egyetlen olyan barátom, aki mindig megértett, akkor is, amikor nem volt túl ésszerű néhány döntésem. Mintha olvasott volna a fejemben. Megértette minden gondolatomat. Néha anélkül, hogy kimondtam volna azokat.

- Tudom, mire gondolsz - sóhajtott fel mellettem és zsebre dugta a kezét. A hang hordozásából arra következtettem, valóban tudja.

- Soha nem akarlak elveszíteni. - mondtam elcsukló hangon. Nagyon erősen kellett behunynom a szememet, hogy ne csorduljon ki a könnyem.

- Ezt azért, amit mondtam neked? Hogy én másképp szeretlek? Mert akkor tudnod kell, hogy részemről semmi sem változott meg kettőnk között. Én eddig is így éreztem, szóval most csak az más, hogy tudod. De egyáltalán nem kell aggódnod emiatt. Nash nem rég halt meg. Nem vagy túl rajta. Idő kell. Ez természetes. Ha Adammel akarsz lenni, miután már kicsit kevésbé fáj az előző pasid halála, azt is megértem. Nem kértem, hogy ugyan úgy érezz irántam, mint én irántad. Csak azt gondoltam, tudnom kell. És azt sem kértem, hogy rohanj a karjaimba. Mindig barátok voltunk. Megértem, ha csak így vagy képes rám tekinteni. 

- Jake itt nem erről van szó. Egyszerűen csak túl jó barátom vagy ahhoz, hogy ezt megpróbáljam elrontani. Érted? Szeretném, ha örökké ott lennél nekem. Ha mindig számíthatnék rád, ahogy te is rám. De mindezt elrontanánk, ha megpróbálnánk együtt. 

- Pontosan tudom, mire gondolsz. Én is már vagy ezerszer agyaltam ezen, mielőtt még elmondtam neked.  

- Figyelj... - kezdtem, de nem tudtam befejezni. 

Az egész tömeg megállt. Mintha mindenki egyszeriben lefagyott volna. Csak halk káromkodások és rövid szennyszavak törték meg a természet csöndjét. Mindenki elnémult. És amikor felemeltem könnyáztatta tekintetemet és arrafelé néztem, mint mindenki más, egyszeriben az én szavam is elakadt. 

Mint egy madár. Egy hatalmas, élesfogó, gyilkos madár. Pontosan így nézett ki az a valami, ami előttünk állt. Kb. háromszor akkora, mint én. Csak magasságra. Fekete volt a bőre, mintha megpörzsölték volna, nem volt szeme, sem füle. Az egész feje csak a csőréből állt. A madarakkal ellentétben, amikor szétnyitotta a csőrét fogak csillogtak benne. Éles, hosszú, tűszerű fogak. És mintha sikoltana, nyitotta szét csőrét, de egy hang sem jött ki a torkán. Vagyis mi nem hallottuk. Aztán egy fájdalmas ordítás mégis felzengett, de az nem a madárszerű gyilkos lényből tört fel. Jake volt az, ahogyan a fülét fogva összeesett mellettem. 

Az ordítására a legtöbben felénk kapták a fejüket, Sonn pedig oda is jött, tudakolta, mi is történt, de nem tudtam a választ.

- Egyszerűen összeesett. - feleltem végül a sírás határán, mert most az egész teste remegni kezdett, a keze görcsösen összehúzódott. De előtte még láttam valamit. Jelelt. Morzézott.

A szörnyeteg egyetlen ugrással, mintha az égbe repült volna fel, a következő pillanatban már köztem és Jake között állt. Sonn pedig még távolabb húzott tőle, hiába ellenkeztem. Most a szörny szétnyitotta a csőrét, és méteres nyelvével Jake mellkasa felé tartott, majd belefúrta azt. Jake pedig, mintha vacuum húzta volna szétrobbant ezernyi apró darabkára. 

Ordítottam, zokogtam, szabadulni akartam Sonn szorításából, de tudtam, ha elengedne, összeesnék, és talán soha többé nem kelnék fel onnét. 

Egyre többen estek össze egymás utánban és nem tudtuk, mit tegyünk. Egyesével robbantak szét az ártatlan, falusi emberek, miközben én is szép lassan darabokra hullottam belül. Végül már kezdtem feladni, és csak közéjük akartam tartozni. Mert ha engem is elragad, nem kell ezzel az emlékkel tovább élnem. 

- Tűz! - kiáltotta Sonn a még talpon maradt embereknek, akik a parancsot követve tüzelni kezdtek a madárszörnyre. 

A falu kapuját átlépve azonnal megpillantottam a visszatérésünkre várakozókat. Az asszonyokat, a gyerekeket, és azokat, akik őket védték itt bent, amíg mi kint voltunk. Adam csillámló tekintettel várt rám rögtön a bejárat mellett. És azonnal feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, amikor odaértem hozzá. Átölelt és tartott. Én ismét sírva fakadtam. Tudtam, hogy el kell mondanom neki. És azt is tudtam, milyen jól összebarátkoztak ők ketten az utóbbi időben, amikor kivontam magam közülük.

- Jake - kezdtem, de nem bírtam mást kinyögni, egyszerűen nem ment. És nem is kellett. Adam megértette. Valószínűleg a levegővételemből. Vagy ahogy telesírom a pólóját. 

- Ne lökj el magadtól újra. - kérte pár másodperc csend után, és szorosabban ölelt magához.