A senki földje

28. fejezet

Sonn kijelentését általános meghökkentség és zavar követte. Mindenki magyarázatra várt, találgattak, latolgattak, és aggodalmas pillantásokat lövelltek felé. Sonn viszont csak akkor kezdett beszélni, mikor mindenki csendben volt, és felé nézett.

- A tegnapi nap folyamán kiszökött néhány gyerek a táborunkból. 10-12 év körüliek. Mikor szóltak a biztonságiak, utánuk küldtem egy osztagot. Ők már holtan találtak rájuk. A tettes nem Lonne. Ezt muszáj tisztáznunk. Az az akármi darabokra szaggatta a nebulókat. Egész kicsi darabokra. Még a csontjaikat is. - a mondatai után síri csend, egy-egy zavart sóhaj, és általános elszörnyedés uralkodott a tanácskozó teremben.

- Akkor mik lehettek? - tudakolta az egyik ritkán felszólaló tanácstag, és mindenki más is osztotta a kérdését. A teremben lévők egy emberként néztek a legöregebb tagra, majd Sonnra, végül, legnagyobb meglepetésemre rám, a választ várva.

- Két dolog feltételezhető - szólaltam fel végül az értetlenül és tehetetlenül ide-oda pillantgató tömeg előtt. - Az egyik lehetőség, hogy egy újabb szörnyeteg próbálja meg kipusztítani az itt élőket. Egy újabb csapat beszállt a harcba, amiről eddig fogalmunk sincs, miért folyik. Egy újabb vérszomjas faj vadászik ránk és próbál ránkijeszteni. - a társaság felzúdul és már mindenki az "Új Szörny"-ről beszél, mint kész tényről. 

Mindenki, aki jelen volt csodálkozva figyelte, ahogy Sonn felállt mellettem. A tanácstagok elnémultak, az őrök észrevétlenül tettek egy lépést befelé. Mintha hallgatózni akarnának, pedig tudják, soha, senkinek nem beszélhetnek arról, amit itt hallottak, esetleg láttak. Sonn a vállamra tette a kezét és mintha a gondolataimban olvasna, folytatta a megkezdett mondatomat.

- A másik lehetőség az - lépett el mögöttem a terem közepe felé, miközben én visszaereszkedtem a helyemre a tanácskozóasztalnál. -, hogy tévedtünk. - Sonn hatásszünetet tartott, amíg mindenki felfogta, hogy miről beszél és a drámai sóhajok is abbamaradtak. - Ebben a variációban ugyanis nincs új szörny. Csupán a téves feltételezés, hogy a különleges gyermekeket gyilkolja. Mert az a lehetőség egyenlő a ténnyel, hogy mindannyian veszélyben vagyunk. Az egész törzs. Minden ember. Akkor viszont teljes zárlat alá kell vonni a telephelyünket. Ma estétől se ki, se be. Senki. Nincs felderítőcsapat. Nincs veszélymentes túraszervezés, egyébként tudtam róla, Dyl, - szólt az egyik taghoz, aki rögtön lesütötte a szemét. - és nincs semmi, ami a táborhely kerítésein kívül történik. Holnaptól nincs olyan, hogy ott kint. 

- És mi lesz a kiválasztottal? - kérdezte az egyik nő. Azt hiszem a neve Bree. 

- A kiválasztott várhat. - dühödött be Sonn. - Várhat addig, amíg a népemet biztonságban nem tudom. Mert addig nem foglalkozom semmi mással, amíg ők veszélyben lehetnek. - mondta hátat fordítva a tanácsnak, majd hirtelen visszafordult az asztal felé és az azt körülülőkhöz szólt. - Vagy van valaki köztetek, aki másképp gondolja?

Sonn kérdésén mindenki elcsodálkozott. Hiába azért van ez a társaság, hogy együtt meghozzák a döntést, ami a legjobb mindenkinek, nem gyakran kéri senki tanácsát a nagyfőnök. Általában csak eldönti magában a dolgokat. ketten vagy hárman hozzászólnak ezt-azt, de végülis mindig az történik, amit ő jónak lát. És általában az is a legjobb a népének.

- Van köztetek valaki, akárki, aki úgy gondolja, az, hogy megtaláljunk és tesztelgessünk valakit, amit egy ókori próféciába írtak, mint örök igazság, amit évezredeken át fenntartottunk, mint hagyomány, fontosabb, mint a nép, ami itt van, biztos, hogy létezik és számít ránk? - nézett körbe kérdő tekintettel, mindenkinek egyenesen a szemébe nézve. A legtöbben lehajtották a fejüket. - Mert nekem nem. - jelentette ki magabiztosan. - Nekem a népem áll mindenek felett. Az ő biztonságuk, az ő védelmük. Hiszem, hogy kiérdemeltem a bizalmukat, és nem szeretném elveszíteni, csak mert valami ősrégi könyvben az áll, megváltódik az életünk egy vadidegen által, akinek a létezése még vitatott.

A tanács legöregebb tagja összevont szemöldökkel, de érdeklődve figyelte Sonn mondanivalóját. A férfi feltűnően hallgat egy ideje a tanácsüléseken. Mostanában néhányat ki is hagyott. Már azt hittem megbetegedett, esetleg meghalt. Azóta, hogy beszédet tartott arról, el kéne hagynom a szigetet és nem kéne gondolnom se rá azután, még csak rám sem nézett. egyetlen pillantásra sem méltatott. Gondolom, mert ahelyett, hogy rá hallgattam volna, inkább a lelkiismeretemre bíztam a döntést. És az egyértelműen azt diktálta, hogy segítsek Sonnéknak ahol csak tudok. A lelkiismeretem nem engedte, hogy cserben hagyjak valakit, aki segített nekem és a barátaimnak, amikor szükségünk volt arra. Soha sem hagynám egyedül Sonnt, akit, azt hiszem már a barátomnak nevezhetek.

A tanács minden tagja mélyen hallgatott. Senki sem felelt Sonn feltett kérdésére. Vagy azért, mert nem volt olyan, aki így gondolkodik, vagy mert aki igen, az nem meri bevallani. Kezdett eléggé kínossá válni a hallgatás, és ezt nyilván Sonn is érzékelte. Túl hosszúra nyúlt a hatásszünet. De aztán Sonn lemondóan megrázta a fejét. 

- Az ülésnek vége. - jelentette ki. - Holnap ugyanekkor várok vissza mindenkit. Kitaláljuk, mi legyen. Addig viszont vészriadót hirdetek ki. Senki sem jöhet ki a házából, csak különleges engedéllyel. Behívom a kijárókat, és nekik is elmondom. Az őröket a kapuktól a terekre irányítom. Ma délután nem a be, hanem a kijárásra kell figyelni inkább. Holnap reggel megbeszéljük a többit. Addig mindenki gondolkodjon és reggelre ötleteket várok. Mindenkitől. - hangsúlyozta ki még jobban.

Fogalmam sincs mi lenne rosszabb. Az újfajta szörnyeteg, vagy a régi felturbózva, mindenkire kiterjesztve. Úgy értem, még ezt sem ismerjük igazán. Ismeretlenből ismeretlenbe ugrálunk és feltételezésről feltételezésre kapkodjuk a fejünket. Ha egy új szörny jönne, az felborítaná a már eltervezett és elrendelt rendet. Ha viszont a jó öreg, pár hónapja felfedezett valami ólálkodik a tábor körül és lakmározik a kitévedőkből, veszélyesebb lehet. Kicsit a magam hibájának érzem, hogy egyáltalán ez felmerül, mint lehetőség. Mert ha már a felbukkanásakor végeztünk volna vele, most nem tartanánk itt. 

- Sonn - szólítottam meg elrettenthetelen hangon - Van egy ötletem. - Néztem mélyen a szemébe, és azt próbáltam közvetíteni szavak nélkül, hogy bízz bennem, lécci. Sonn aggódva nézett vissza rám. Az arca árnyékaiban mintha egy kis kétségbeesés is bújkálna.