A senki földje

19. fejezet

Nem nézett a szemembe. Nem merte. Csak állt előttem lehajtott fejjel ez az ember, aki háromszor akkora, mint én, és nem mert rám nézni. Ez elég komikus lett volna, ha nem éppen most közli, hogy haldoklik az egyik legjobb barátom. De most nem volt kedvem nevetni.

A levegő bennrekedt a tüdőmben. Fogjul ejtették a bordáim, a bőröm és a légcsövem, ami most összeszorult, elzárva a kiútját. Elnyílt, hitetlenkedő ajkakkal és újból könnyes szemmel néztem a rossz hír hozójára. Ő pedig vissza rám. Az ő szeme is könnyes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam, vagy valamennyire Nash miatt is, de ez nem is számított annyira.

Le kellett ülnöm. Mert éreztem, hogy különben összeesnék. A könnyektől semmit sem látva kitapogattam egy széket és leültem rá. Sonn fürkészve nézett, mint aki nem tudja, hogy sírni fogok, vagy szétverem a helyiséget, ahová behozott. De nem hibáztattam. Még én sem tudtam biztosra. Csak azt, hogy egyedül akarok lenni. Szóvá is tettem a gondolataimat.

- Megértem - biztosított Sonn. - Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Oké? - bólogatott, mintha azzal engem is meg tudna győzni. - Ha nem tudod, hol vagyok, csak kérdezz meg akárkit. Ők tudni fogják.

A könnyek marták a szemem. És ezen csak rontott Sonn és a szánalombeszéde. Tényleg ennyire gyengének tart? Vagy csak elővigyázatosságból óvatoskodik? Esetleg tényleg segíteni akar rajtam, csak nem pontosan tudja, hogyan? Nem tudtam a választ ezekre a kérdédekre. Csak annyit tudtam, hogy jelen esetben nagyon nem segít, ahogy Sonn néz rám most.

- Sonn - vettem egy mély levegőt, ami ismét a tüdőm legmélyére hatott. -, egyedül akarok lenni. - ismételtem meg. Elcsuklott a hangom a mondat közben és ezt nyilván ő is észrevette.

Sonn végre rám emelte szintén homályos tekintetét. Nem sértettség vagy megbántottság ült benne. Valami más. Valami sokkal rosszabb. Sajnálat. És talán egy kicsi szánalom. 

Elkaptam róla a tekintetemet. Nem tudtam állmi parázsló, pásztázó tekintetét. A lelkem legmélyére hatolt le a könnyeivel együtt. 

Végül csak bólintott és lelohasztott fejjel a kijárat felé indult. Az ajtóban azonban még visszafordult hozzám és fájdalommal teli tekintettel ennyit mondott:

- Kérlek, ígérd meg, hogy szólsz, mialőtt a mélypontra süllyednél. Mert onnan már nem tudlak visszahúzni. - ezzel a végszóval hagyta el a raktár szerű épületet, ezzel magamra hagyva, ahogy én azt kértem.

Ültem a tehetetlen csöndben a tehetetlenül cikázó gondolataimmal, és könnyes szememmel, amíg eszembe nem jutott egy nagyon fontos dolog. Nash még nem halt meg. még van egy kis idő, amit eltölthetünk azzal, hogy együtt vagyunk. Még nem halt meg. Még él, és én az helyett, hogy ezt kihasználnám ülök egy raktárban és sírok miatta. Ha pedig meghaltna, ameddig én itt siránkozom, csak én lennék a hibás, mert megtehettem volna. De mégse tettem. 

És ebben a pillanatban döntöttem el, hogy nem akarom, hogy pár év múlva visszagondolva erre a pillanatra büntudatom legyen valami miatt, amit megtehettem volna. Mert most meg fogom tenni. Letöröltem a lecsordogált könnyeimet az arcomról és elindultam. 

Határozott fellépéssel indultam meg az ajtó felé, aztán pedig a sátor felé, ahonnan Sonn elrángatott. Csak bíztam abban, hogy időben vagyok.

Még a legrosszabb esetben is van néhány percem, bár Sonn nem mondott pontos időt, mégis így éreztem. Kell hogy legyen idő arra, amit mondani akarok neki. Kell, hogy hallja ezt, nekem pedig kell, hogy kimondjam. Ki kell mondanom, mert már égeti a torkomat. És neki kell kimondanom. Neki, aki mindig mellettem állt, nem számított, mennyire csesztem el mindent magam körül. És most nekem kell mellette állnom, mert ezt az utolsót már nem cseszhetem el. Utoljára kell bizonyítanom. Neki. Magamnak. Adamnek. Jake-nek. És Sonnak. Sonnak, aki felkészült az összeroppanásomra. Készenlétben áll arra az esetre, ha összeroppannék. Be kell bizonyítanom neki, hogy igenis elbírok ezzel, mert akármilyen nehéz is, nem egyedül kell cipelnem. Elbírom, mert el kell bírom magamért, és értük. A barátaimért. Jake-ért és Adamért. Mert tudom, pontosan tudom, hogy ők is mellettem állnak mindig, ahogyan most is. Itt vagyunk egymásnak, úgyhogy egyikünk sincs egyedül.

A sátor már csak pár lépésre volt. a magamnak tartott motivációs beszédem hatott, így felspannolva fordultam be az utolsó sarkon, akkor viszont földbe gyökerzett a lában. 

Adam-et láttam meg könnyes szemét törölgetve, ahogy épp jött ki Nash sátrából. Ő is észrevett engem. A szemében ugyanolyan fájdalom ült, mint valószínűleg az enyémben. 

És már csak egy dologra tudtam gondolni: Elkéstem.