A senki földje

7. fejezet

- Adam. Nem mozdult rá a csajodra. Mert semmi olyat nem csinált, amiről tudtam volna következtetni, hogy bejövök neki.

- Hát persze, hogy bejöttél neki. Te mindenkinek bejössz, mert tökéletes vagy. Külsőleg és belsőleg is. Úgy nézel ki, mint aki most szabadult egy divat magazin címlapjáról, de közben úgy viselkedsz, mint egy Terézanya. Mindenkivel kedves vagy, még azokkal is, akik nem érdemlik meg. Természetes, hogy minden pasi csorgatja utánad a nyálát. És igen, büszke voltam, hogy a csajom voltál. Az ÉN csajom, és senki másé. És igen, dühös vagyok, hogy az, pont az, akit a legjobb barátomnak hittem, végig hajtott a csajomra, pedig pontosan ő tudta a legjobban, hogy rajtad kívül semmi jó nem volt az életemben. És most, hogy elhagytál, üres az egész. - kezdte először ordibálva, majd egyre halkabban, a végét már szinte suttogva.

Hirtelen felindulásból megcsókoltam. Nem gondoltam teljesen át, hogy mit csinálok, csak megtettem. Amikor levegőhiány miatt elváltak ajkaink feleszméltem a kisebb beszédével okozott kábulatból, és eltávolodtam tőle.

- Bocsánat. Nem szabadott volna. - mentegetőztem és elindultam valamerre.

Igazából nem is figyeltem, hogy merre megyek, vagy milyen távol a többiektől. Csak mentem amerre a lábam vitt.
Gondolataimba merülve kóboroltam a szigeten erre-arra, és már csak azt vettem észre, hogy a szivecskével megjelölt fám tövébe kuporodva ülök, és sírok.

Nash biztos ki fog akadni, ha elmondom. De muszáj lesz elmondanom, mert akkor a lelkiismeretem nem hagyna békén. Mindig bűntudatom lenne, akárhányszor megölel, vagy megcsókol.
Két erős kart érzek magam körül.

- Menj el. - nem tudtam, hogy ki az, csak annyit, hogy egyedül akarok lenni.

- Semmi baj. - nyugtatott nyugodt hangon, miközben a hajamat simogatta.

- Elmondta?

- Csak annyit, hogy elrohantál. Nash akart megkeresni, de mondtam neki, hogy megoldom.
Ráhajtottam a fejem a vállára, és megpróbáltam rendezetten venni a levegőt.

- Mi történt, Bogyó? - kérdezte nyugtató hangon.

A Bogyó becenév olyan, amit csak akkor mondunk egymásnak, ha valamelyikőnk sír, vagy bántja valami.

- Csókolóztunk. - mondtam elhaló hangon.

- És most ezért sírsz? Tegnap is megcsókolt.

- Igen. Tudom. De most én csókoltam meg.

- Még mindig szereted? - kérdezte kisebb csend után.

- Nem tudom. Fogalmam sincs mit érzek.

- Figyelj Bogyó! Egyik fiút sem hitegetheted.

- Tudom! - sírtam el magam megint.

- Shh. - simogatott - Semmi baj.

- De... de én szeretem Nasht.

- Tudom Bogyó. Nyugi.

- El kell mondanom neki. Muszáj.

- Igen. De nem ma. Mert szeretném békességben felépíteni a kis kunyhót, és még ma. Tehát értem, hogy muszáj, de ne most.

- Akkor egész nap tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?

- Nem. Most azt fogjuk csinálni, hogy ők ketten keresgélnek kincseket, te pedig velem fogod keresni a fát, amit aztán kivágunk, amíg te sodorsz köteleket.

- Ez mind szép és jó. De az építésnél mit találunk ki? Én a kunyhó másik felét kötözöm?

- Ki mondta, hogy te is építeni fogsz? - nézett rám kérdőn, mire egy lesujtó pillantással jutalmaztam.