A senki földje

14. fejezet

Mire visszaértünk a tisztásra, ahova ledobtuk a cuccainkat, és ami mostantól az átmeneti "otthont" jelentette, már Nash kezét fogtam. Nash és Jake egész úton szivatták egymást, de szerintem csak azért, hogy eltereljék a figyelmemet. Adam még mindig duzzog, amiért nem engedtem, hogy megfogja a kezem. Meg sem szólalt egész úton, és néha hátra kellett néznem, hogy meggyőződjek róla, még követ minket.
Furcsa szorító érzést éreztem a mellkasomban emiatt a hidegség és közömbösség miatt, amit most mutat.

Soha nem voltunk így egymással. Az általánosban barátok voltunk, gimiben járni kezdtünk. Mindig nagyon közel állt hozzám. Még akkor se veszítettem el teljesen, amikor szakítottunk, mivel nap mint nap zaklatott, hogy újra járnunk kéne. Így ez volt az első alkalom, hogy ennyire hidegen hagyom. És ez fájt. Nem tudom megmagyarázni miért, de rohadtul rosszul esett.

- Tüzet kéne rakni. - állapította meg Nash, mikor mindannyian a hatalmas tisztás közepén álltunk.

- De ha tüzet rakunk, nem fog kigyulladni az egész erdő? - szólalt meg hosszú idő óta először Adam.

- Miért? Eddig kigyulladt? - kérdeztem vissza furcsállva a kérdését.

Természetesen Adam észre se vette, hogy hozzá beszélek. Legalábbis úgy tett, mint aki nem hallotta.

Megforgattam a szemem. Még ő van megsértődve.

Elengedtem Nash kezét, aki azonnal utána kapott.

- Hová mész? - kérdezte rémülten.

- Gondoltam, szedek össze gallyakat, hogy tüzet rakhassatok. - közöltem vele a szándékomat.

- veled megyek. - közölte.

Nem akarta elengedni a kezemet.

Rendben. - vontam meg a vállam, és elindultunk az erdő felé.

Nem láttunk nagyon semmit, úgyhogy a lábunkkal tapogatózva kerestünk kisebb ágakat és gallyakat, amikből aztán tüzet gyújtottunk.

A tűz mellett ülve mind a gondolatainkba merültünk.

Én a tüzet nézve tépkedtem a füvet, Nash szomorú arccal meredt rám.

Az erdei sétánk közben beszélgettünk, és elmondtam neki, mennyire bánt, hogy Adam most ignorál. Megértette. Tudja, mennyit jelent nekem Adam. Nem mint az exem, hanem mint a barátom.

Nash közelebb kúszott hozzám.

- Beszélj vele! - suttogta alig hallhatóan.

- Hogyan? Szóba se áll velem. - tátogtam vissza.

- Mivel bántottad meg ennyire? - értetlenkedett

- Fogalmam sincs. - sóhajtottam.

- Szerintetek meddig fog tartani a sötétség? - kezdett csevegni Jake.

- Egyszer remélem vége lesz.

- Biztos, hogy nem tart örökké. - szólt Nash nyugodt hangon.

- Nem vagy te egy kicsit túl nyugodt? - kérdezte ingerülten Jake.

- Hé! Hé! Hé! - szóltam közbe. - Nyugi. Senkinek semmi oka pánikra. Hamarosan vége lesz a sötétségnek.

- Te ezt miből gondolod? - bődült fel Adam is.

- Csak tudom és kész. Nem lehet örökké sötét. - mondtam én is ingerülten. Viszont halkan.

- Miért ne? Azt sem tudjuk hol vagyunk. És annyi minden furcsa van ezen a szigeten. Ismeretlen, pöttöm, farkas-szerű lények, gyilkos emberevő ragadozók, amiről azt sem tudjuk, hogy néz ki. Idióta, agyilag teljesen sötét vademberek, akik rálőttek Nashre. Miért ne férne el a listán az örökké tartó sötétség? - akadt ki Adam, és már állva ordítozott. Fújt párat, mert elfogyott a levegője, aztán halkabban folytatta. - És szerintetek az véletlen, hogy 3 napja itt vagyunk, és senki nem keresett minket? Nem kerestek túlélőket a repülőkatasztrófa után. Szerintetek ez lehetséges? - ült vissza a földre Adam, és a bicskáját kezdte forgatni.