Szellem állat

Gyűlölet

*Jimin*

Miután beléptünk a kórházba az információs pulthoz indultunk Yoongival. Egy fiatal hölgy ült az asztal mögött és mosolyogva fogadott minket.
-Jónapot. Elnézést a zavarásért. Az előbb hozták be egy barátunkat, Jung Hoseokot és szeretnék tudni hova vitték-mondom hadarva, hiszen szeretnék a közelébe maradni nehogy valami nagyobb gond is történjen.
-Jónapot! Igen láttam. Szegény nagyon rosszul nézett, de ne aggódjanak már intézkednek. A második emelet hatodik kórtermébe vitték-mondja bíztatóan ránk mosolyogva. Gyorsan megköszöntük és lift helyett a lépcső választottuk. Nem kell várni a liftre így hamarabb felérünk. Amint a kórtermekhez érünk rögtön észreveszem Jungkookot, így odafutunk hozzá.
-Mi történt?-kérdezi Yoongi lihegve.
-Bevitték kivizsgálásra. Azt mondták hogy lassan, de fel fog épülni-mondja Yoonginak bíztatóan.
-Mi lesz így Jimin? Bármit is árult el Hobi egy csapdába kerültünk. Van egy sebezhető pontunk-mondja elkomolyodva Jungkook. Én is elkomorodom a kérdésén, hiszen én magam sem tudom.
-Várjuk meg amíg Hoseok elmondja hogy mit árult el. Utánna könnyebben tudunk gondolkodni-válaszolom, mire Kook bólint egyet. Nem tudom mit mondhatott Hopi, ami újdonság lenne...igaz mindent elmondok neki, de azokat ők is nagyon jól tudják. Remélem nem valami nagy dolog...
-Tényleg! A harcot megnyertétek legalább?-kérdezi Yoongi érdeklődve.
-Hála Jiminnek-válaszolja egy édes mosollyal Jungkook.
-De nem úgy volt hogy neked nem szabad?-kérdezi összezavarodottan.
-Így volt csak...nekem is ott kellett lennem-válaszolom a tarkómra simítva.
-Kivételesen jó ötlet volt ellenszegülnöd-mondja a karomra simítva Kook. Pironkodva hajtom le a fejem. A saját érzéseimmel sem vagyok tisztába...egyszerre félek, aggódom és örülök. Olyan sok minden történik egyszerre, hogy nem győzőm felfogni. Túl sok minden játszódik le egyszerre. Ebben az elmúlt hónapokba alig volt egy nyugodt percem. Ezért is szeretném végre lezárni a dolgokat. Nem akarok folyamat félni, félteni másokat. Nem biztonságos hogy itt van a családom...talán ha egy időre elköltöznének vagy valami, akkor sokkal nyugodtabb lennék. Amióta Taehyung meghalt...ezerszer óvatosabb vagyok és figyelmesebb. Nem engedhetem hogy újra megtörténjen. Azt már végképp nem élném túl.
-Minden rendben?-kérdezi aggódva Jungkook. Egy halvány mosoly kíséretébe bólintok egyet. Jungkook óvatosan magához húz és szorosan átölel. Állát az én fejemen pihenteti és lassan dülöngélni kezd. Jungkookkal is jó lenne kicsit kettesbe lenni...nem is volt még egy rendes randik se. Igaz, jobb ha előbb az életbe vágó dolgokkal foglalkozunk.
-Semmi baj nem lesz. Tudod hogy mindig vigyázni fogok rád-suttogja Jungkook a fülem mellé, mire kellemesen megborzongok. Beleszusszanok mellkasába és kicsit elengedem magam. Jungkook közelébe minden sokkal gondnélkülinek tűnik. Mintha nem is lennének problémáim. Remélem örökre velem marad. Sőt...nem csak remélem hanem ragaszkodom hozzá hogy mellettem maradjon. Nem tudom mit kezdenék magammal, ha elveszíteném.
-Jimin! Jimin!-kiáltja boldogan Suga mellettem.
-Bemehetünk hozzá, most jött az egyik nővér-mondja izgatottan és húzni kezd a szobába. A szívem szorul össze ahogy gyenge testére nézek. Tipikus fehér kórházi ruha takarja őt, viszont az arcára hatalmas fáradtság látható. Szemei lassan csukódnak le és nyílnak ki. Az ágyához egy véres zacskó volt tűzve. Biztos sok vért vesztett...Yoongs és én egymásra néztünk, majd egy halvány mosoly után kézen fogva odaléptünk az ágyához. Ragyogó mosolyát viszont most sem lehetett letörölni, ez pedig megnyugtatott.
-Én tényleg azt hittem hogy megfogok halni-mondja felkuncogva, mire kissé lehervad az arcunkról a mosoly.
-Nem hagytunk volna ott-mondja Yoongi a kezére simítva.
-Lehet jobb lett volna...-mondja elszomorodva.
-Hogy mered ezt mondani??? A legjobb barátom vagy! Ne merd még egyszer ezt mondani mert esküszöm lecsaplak-mondom idegesen, mire felkuncog.
-De elárultalak Jimin...-mondja elnézve rólam.
-Mit mondtál el?-kérdezem és közelebb lépek hozzá.
-A fáról meséltem...tudod amit az álmodban mondtál-mondja, mire még a szívem is leáll egy pillanatra. Nem lehet igaz...hirtelen még a világ is forogni kezd velem. Nem találom  helyem sem. Elveszettnek érzem magam és tehetetlennek. Nem is tudom kit hibáztassak amiért ez kiderült, de biztos nem Hobit. Mihez kezdjek? Most mindenkinek mesélnem kell a helyről? Semmit nem tudok...a legsebezhetőbb ponton kaptak el minket. Az álmom, amibe Hwasa haldoklik lehet valóra válik? Bármit teszek és ez lesz a vége? A harc után úgy jöttem haza, hogy most már mindent letudunk győzni, most viszont úgy érzem teljesen elvesztünk. Elvesztünk mindent és mindenkint.
-Jimin? Szólalj már meg!-ráz meg ijedten Yoongi, mire ijedten rá nézek.
-Borzalmas dolgot tettem igaz?-kérdezi könnyeket folyatva.
-Nem te tehetsz róla. Hidd el, itt a hibás egyedül én vagyok-mondom az arcára simítva.
-El kell mennem. Vigyázol rá?-kérdezem Sugától.
-Persze-mondja hevesen bólogatva. Mielőtt kiléptem volna még visszafordultam hozzájuk.
-Szeretlek titeket nagyon-mondom és a válaszukat meg sem várva csuktam be magam mögött az ajtót. Jungkook az arcom látva azonnal felállt az egyik székről és érdeklődve nézett rám. Teljesen kétségbe voltam esve. Nem tudtam mit mondjak neki, vagy hogy egyáltalán szabad lenne-e.
-Mi történt?-kérdezi aggódó szemekkel. Csak bambultam a szemeibe. Lélektelen lettem. Sokkal halványabban éreztem már a reményt, ami eddig hajtott. Egy valaki tud most segíteni...ismét Hwasahoz kell fordulnom.
-Mennem kell. A házhoz megyek-mondom és mielőtt bármit is mondott volna el teleportáltam magam a folyosóra. Gyorsan körbenéztem és benyomtam a falat, hogy bejuthassak. Nagy hanggal trappoltam a lépcsőn és most le sem vettem a cipőm. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel. A fát is olyan sietősen érintettem meg, mintha tűz forró lenne. A kis kék lángocskák is most csigalassúsággal forrtak eggyé. Hwasa még most is mosolygott, még nem tudja mekkora veszélybe vagyunk...
-Szia Jimin! Most tudtam meg hogy ti nyertétek a csatát. Nagyon büszke vagyok rád-mondja örömtelien. Nagyon jól esnek a szavai, de már egyszerűen nem tudok ezen leragadni. Folyamat az van bennem hogy mielőbb kell cselekednem.
-Köszönöm, de most még nagyobb baj van-mondom, mire teljesen elkomorodik és szemei félelemtől kezdenek csillogni.
-Hobit elrabolták a Tenebrisek és faggatni kezdték. Ő pedig a lignum vitae-ről mesélt...fogalmam sincs mit tegyek Hwasa! Egyáltalán meséljem el a többieknek? Kihez fordulhatnék? Teljesen elvagyunk veszve-hadarom le gyorsan és összerogyok a lábaim alatt. Hwasa is teljesen lesokkolódik.
-Mondtam hogy ne mond el senkinek!-kiállt rám idegesen. 
-Én nem mondtam egy szót se esküszöm! Álmomba ezekről beszéltem, nem volt szándékosan tényleg-mondom felsírva. Minden elveszik. Minden amit eddig felépítettem és elrendeztem. Úgy gondoltam most már csak is feljebb juthatok, de csak még mélyebbre süllyedtünk.
-Jimin...csak veled tudnak ide bejutni. Most sokkal jobban kell rád vigyázni, mint eddig bármikor. Jobb ha azok, akiket szeretsz, elmennek egy időre. Zsarolhatnak velük-mondja leguggolva hozzám.
-Ha nagyon óvatos leszel, semmi gond nem lesz. Viszont...beszélned kell a helyről, hogy miként is működik az életünk-mondja bíztatóan.
-Nem akarom már ezt...ez túl nehéz-mondom zokogva és vállara hajtom a fejem. Hagyja hogy rajta sírjam ki magam, nem tol el magától.
-Nem bírom már sokáig! Annyira gyenge vagyok. Miért engem választott? Miért?-kérdezem kiabálva.
-Amíg én itt vagyok, addig nem lesz baj Jimin. Kérlek ne ostorozd maga. Okkal választott téged és ezt te is jól tudod-mondja nyugtatóan, ám én felhorkantok.
-Nem, nem tudom! Mindig is egy lúzer voltam. Most pedig lehetek az a lúzer, aki miatt az egész világ szenvedni fog!-mondom dühösen a földbe csapva.
-Jimin...tudod hogy ez a kötelességed. Beleadsz mindent amit csak tudsz. Így soha nem fogunk veszíteni!-mondja és most is a kezemhez nyúl, mint mikor gyakoroltam és rettenetesen fájt mindenem. Whasa ilyenkor elveszi a fájdalmam mint ahogy én csinálom?
-Most menj és mindenkit hívj össze a nagy terembe. Nem vagy egyedül. Lehet rajtad múlik minden, de akkor sem vagy magadra hagyva. A szellem állatok segíteni fognak hidd el-mondja és köszönés nélkül szertefoszlik. Szipogva állok fel és sietek fel a nagy teremhez. Amint beérek megpillantom Chanmit, aki kérdően néz rám.
-Jimin?-kérdezi én pedig ijedten elé állok.
-Össze kell hívni mindenkit. De nagyon gyorsan-mondom, mire szinte azonnal intézkedik és a terembe lévő tavacskához siet. Egy arany színű harangot helyez bele, mire egy halk mély vízhang hallatszódik és még a falak is beleremegnek. Fül süketítő ez a hang, így a füleimre kell helyeznem a kezem. A terembe legelőször a teleportálni képes szellem állatok jelennek meg, majd a többiek is beözönölnek. Mindenki nyugtalan és idegesen beszélgetnek egymással. Egyfolytában az ajtót figyelem, hogy mikor érkezik be rajta Jungkook. Most nagyon kéne nekem...
Már nagyjából mindenki beért, kivéve Jimin és Jungkook. Aggódva nézek Chanmira, mire ő csak fejet ráz, miszerint fogalma sincs mi lehet a gond.
~Jungkook? Hol vagy?~kérdezem gondolatba.
~Megyek, csak Jennienek kiment a lába. Most jövünk~válaszolja, mire gyorsan megszakítom a gondolat menetet, nehogy meghallja a következő gondolataimat. Az a kis picsa...el is felejtettem hogy ő létezik. Ekkor be is érkeznek az ajtón. Jennie Jungkook vállán támaszkodik és egyenesen rám néz. Pimasz mosolyra húzza ajkait és még közelebb bújik az ÉN Jungkookomhoz. Az ajtó ismét kinyílik és egy lihegő Jimint pillantok meg. Egy apró mosollyal jutalmazom és Chanmira pillantok, hogy elkezdhetem-e. Egy bólintással megkaptam az engedélyt, így kissé félve eléjük álltam. Nem is tudtam hogyan szedjem össze a gondolataimat, hiszen hatalmas zűr volt abba is. Vajon mennyi szellem állat néz most a fejembe? Egy sóhajtás kíséretébe néztem fel rájuk. Félek, de még mennyire...az egész az én hibám. Nem szándékos volt, de akkor is az én lelkemen szárad.
-Ne haragudjatok, de rossz hírt kell közölnöm. Kérem hogy mindenki hallgasson végig-mondom, mire mindenki megfeszül. A levegő vételünket se halljuk, annyira elnyomott minket a rettegés. Először a Lignum Vitaea-ről meséltem. Mindenki tátott szájjal hallgatta végig az egészet. Nem is ez volt a nagyobb gond, hanem hogy tudnak róla a tenebrisek.
-A tenebrisek tudnak az élet fájáról...de oda csak én juttathatom be őket. Segítséggel fordulok hozzátok. Mindenki vigyázzon egymásra és semmiképp ne maradjunk egyedül-mondom határozottan. Az egész terem zsongni kezd a sutyorgásoktól. Félnek, kételkednek, aggódnak. Olyan volt az egész, mikor először léptem be az ajtón Lupus alba-ként. Senki nem bízott bennem és csak egy kis remény világította be a lelkület.
-Honnan tudták meg?-kérdezi az egyik szellem állat a tömegből. A hasam görcsbe rándul és lehajtom érdektelen arcom.
-Álmomba beszéltem...a legjobb barátom meghallotta, őt pedig elrabolták a Tenebrisek. Sajnálom...-mondom csalódottan.
-Egy csaló vagy! Át áll az apja oldalára!-kiálltja egy idősebb ember. Lepetten emelem fel a fejem és nézek az úrra.
-Minek bízzunk meg benne, ha eddig se mondott el semmit?-kérdezi a tömegtől.
-Nem uram én...
-Hallgass! Neked itt nincs szavad-morran rám, mire összehúzom magam. Nekem itt nincs szavam? Soha nem fogok idetartozni...újként jöttem és soha nem leszek tagja a családnak. Mindent elcseszek. Ha nem megyek el a harcba akkor Hobit nem rabolják el.
-Taehyung is miatta halt meg! Szabadítsuk meg a szellem állatától-mondja tovább, ám az utolsó mondatára ijedtem kapom fel a fejem. Ennyire elakarnak tűntetni? Lehet hogy tényleg ez lenne a jó megoldás. Hiszen akkor választhatna egy sokkal jobb fehér farkast a szellem állatom. Egy olyat, aki kibírja és nem omlik össze minden probléma előtt. Egy olyat, akit nem vetnek meg. Egy olyat, aki nem hibázik. Én mégis mire vagyok jó? Semmire...mindig is egy semmi voltam.
-Kussolj már el!-kiabálja le a fejét Jungkook dühösen.
-A Lupus alba 200 évet várt és Jiminnél állt meg. Krízis helyzet van! Nem lehetsz ekkora marha, hogy megöld a társaidat és szenvedni hagyd a világot-lép oda hozzá és égető szemekkel vizsgálja az előtte lévőt.
-Nyilván rosszul döntött! Te meg ne nyaljad a seggét, csak azért mert faszt kapsz tőle-morran rá, szinte leköpve Jungkookot. Az eszemet elhomályosítja a düh. Elég volt ebből az emberből. Attól még hogy igazat mond, nem sértheti meg Kookot!
-Eddig folyamatosan azon voltam hogy mindenkit megvédjek. Kockáztattam és rengeteget gyakoroltam, mindent feláldoztam. Igen, lehet gyenge vagyok. Lehet hogy hibázok sűrűn és lehet hogy nem én vagyok a megfelelő ember. De mindent megtettem amit csak tudtam. Sajnálom ha ez nem elég. Hwasa azt mondta én vagyok az, akin minden múlik. Bárki másnak szívesen odaadnám ezt a szerepet, de nem lehet. Úgy hogy kérem...ha nem is bízik bennem, de kérem kövessen-fejezem be ennyivel, szinte könyörögve. A férfi teljesen ledöbben és szinte látom ahogy a fogas kerekek szorgosan munkálódnak. Megrázza a fejét és egy szó nélkül kifele kezd menni. Összerogyva kapom kezeim az arcom elé.
-Hwasa azt mondta...nem vagyok egyedül, mert ti itt vagytok. Miért mentek el?-kérdezem szipogva. Egyáltalán nem érdekel, hogy mindenki előtt sírok. Azt akarom hogy végre ne kelljen egyedül lennem. Hogy tudjam, bárkire számíthatok. Jungkook mellé guggol és hátamat átölelve nyugtat.
-Maradjon itt!-kiálltok fel összetörten.
-Ha maga elmegy követi a többi ember is-folytatom rá nézve. Az ajtó előtt toporog. Nem mehet el...ha elmegy az azt jelenti hogy már a szellem állatok nem egy egységes család. Félő szemekkel rám néz.
-Kérem-mondom halkan. A teremben hatalmas csend telepszik. Mindenki sokkoltan figyeli az eseményeket, hiszen ez, egy fontos pillanat. A férfi egy nagy sóhaj kíséretébe visszafordul és egyenesen felém jön. Jungkook még szorosabban húz magához, amit megértek ugyanis ez a férfi nem szépeket akart eddig velem tenni.
-Ne haragudjon Lupus alba. Önnel vagyunk halálunkig-mondja bűnbánóan. Semmivel sem törődve ölelem meg a férfit, aki csak lepődötten simított a hátamra. Végül Jungkook húz le a férfiról. Nem vagyok teljesen boldog, de egyenlőre ez is megteszi. A férfi meghajol előttem, amit a többiek is követnek. Még Jungkook is meghajol előttem, kivéve egy embert. Jennie szúró tekintettel néz rám, amit csak egy szemforgatással díjazok. Ő csak egy a sok közül. Az a fontos, hogy végre én is tartozom ide. Most már csak a családomnak kell biztonságba lennie...
-Egyszer lemehetünk megnézni a fát?-kérdezi Jennie, miután mindenki felállt.
-Nem hiszem, de megkérdezem Hwasat-mondom, mire bólint egyet.
-Maga a hely maradjon titkos. Csak szeretném ha mindenki vigyázna egymásra-mondom és egyenesen kimegyek a teremből. Haza kell mennem, hogy beszéljek velük.
-Jimin várj!-kiállt utánam Jimin.
-Igen?-kérdezek vissza kíváncsian.
-Izé...ma voltak nálatok tenebrisek-mondja, mire teljesen megrémülök. Bántották a szüleim? Miért mindig a legkésőbb kell intéznem a dolgokat?
-Várj! A szüledinek nincs baja, mert...én megvédtem őket-mondja lehajtott fejjel.
-Hogy hogy nálunk voltál?-kérdezem lepetten.
-Én vagyok Pink...-mondja, mire teljesen kitágulnak a szemeim. Részben sejtettem, de azért ezt nem gondoltam volna. Lehet hogy Jimint ettem volna meg az erdőbe?!?
-Ne akadj ki! Nem tudom miért csináltam csak...olyan aranyos voltál velem. Úgy éreztem, te vagy a legjobb barátom. Kérlek ne haragudj-mondja szomorúan rám nézve. Felkuncogok rajta, mire szemöldök ráncolva néz rám.
-Nem haragszom Minie! Ha te nem vagy nálunk, lehet hogy elrabolták volna a szüleimet-mondom, mire felismerésként csapódik a fejembe, hogy szegények biztos sokk alatt lehetnek.
-Imádlak Jimin-mondja és egy kis időre megölel.
-Most menj!-mondja és megforgat, majd a seggemet csapkodva lökdösni kezd. Ki is indulok a házból, de amint becsukom az ajtót megijedek, mert előttem Jungkook állt érzelem mentes arccal.
-Akkor ezek miatt mondtad le a dolgokat és tűntél el?-kérdezte semlegesen.
-Igen...de kérlek ne haragudj! Nem volt szabad elmondanom-mondom bűnbánóan és egy apró puszit hintek az arcára.
-Nem haragszom-mosolyodik el aranyosan.
-Jössz velem?-kérdezem érdeklődve, mire bólint egyet és a vállamra fog. Először a házba teleportálom magam. Rögtön a nappaliba futunk, ahol a kanapén ülve látjuk meg a szüleimet. Meggyötörtek és ijedtnek tűnnek. Meg is rezzenek, mikor egyszer csak a semmiből megjelenünk.
-JIMIN!-kiáltja el magát Apu és rögtön rám ugrik.
-Nagyon megijedtem...-suttogja és ujjait szinte belém döfi. Apa is hozzánk jön és mindkettőnket átöleli. Miután elválltunk könnyesedő szemekkel nézek rájuk.
-Épp erről szeretnék beszélni-mondom és visszaülünk a kanapéra.
-Jobb lenne, ha öten elmenték egy időre. Valahova nyaralni, mert most nagyobb veszélybe vagytok, mint amibe eddig voltatok-mondom, mire mindketten hevesen rázni kezdik a fejük.
-Nem! Akkor egész végig azon izgulnánk hogy élsz-e még egyáltalán-mondja Apa idegesen.
-Mindennap írok és beszélhetünk is telefonon! De nagyon fontos lenne...-mondom könyörgően.
-Ha nem mentek el borzalmas dolgok történhetnek!-mondom felpattanva álló helyzetbe. Ideges, dühös vagyok és nagyon rettegek. Fogalmam sincsen mi lenne a helyes döntés. Az agyamat teljesen elhomályosítja a düh. Ez mind Ipsa hibája! Minden, de minden az ő kezén fog száradni. Minden egyes vér, ami hullani fog, az rátapad. Egy patkány, egy élettelen aljas ember. Mindenért megfizet most. Nem leszek gyáva! Én vagyok a Lupus alba, lépnem kell valamit. Mindenkit meg kell védenem és meg is fogok. Lehetőleg úgy, hogy életben is kell maradnom. Észre se vettem, hogy idegesen járkálok a kanapén ülő szüleim előtt. Rájuk nézve még jobban el fog a harag, hiszen bántani akarták őket.
-Hobi kórházba van és Yoongi vele van. El mentek 5-en Japánba és kész-mondom határozottan és kicsapva az ajtó teleportálom magam Ipsához.
-Jimin te meg mi a faszt csinálsz?-hallom még utoljára Jungkookot, de már mindegy. Mielőtt jobban belegondolhattam volna a következményekre erősen kopogtatni kezdtem a romhalmaz ajtaját.
-Ipsa! Azonnal gyere ki!-mondom vérben izzó szemekkel. Az, hogy folyamat megúszik mindent, nem mehet tovább. Utálom, én teljes szívemből gyűlölöm őt! Ilyen mértékű gyűlöletet soha nem éreztem még. Mikor már a puszta kezeddel megfojtanád és végig néznéd ahogy végre megkapja amit érdemel. Te csak mosolyogva nézel magad után hagyva őt, mert tudod, ő ezt érdemli.  Azt akarom hogy szenvedjen! Hogy úgy szenvedjen, sőt jobban mint én eddig. Nem érdemlem meg, hogy mindig én maradjak alul. Ő az, akinek szenvednie és félnie kell.
-Nocsak, nocsak. Minek köszönthetjük a látogatásodat?-kérdezi Ipsa hatalmas mosollyal az ajkán.
-Te csak fogd be a rohadt pofád!-mondom és hatalmas lendülettel csapom le a fejét. A sokk hatása miatt a földre esik, mire én ráfekszem és ütlegelni kezdem ahol csak érem. Már orrából folyik a vér, mikor erőt vesz magán és lábaival lelök magáról. Gyorsan feltápászkodtam és büszkén néztem Ipsa feketén csillogó véres arcára, ami miattam néz ki így.
-Egy rohadt lélek vagy! Nem lehet, hogy mindig te maradsz felül!-mondom és átváltozom. Most végre megkapja ami neki jár. Most az sem érdekelne, ha belehalnék. Csak hadd bosszuljam meg, amit ő okozott nekem.
Csak jól jöjjek ki belőle...

Sziasztok! Eddig szerintem ez volt a legnagyobb szünet és tényleg sajnálom, csak nem volt ihletem(plusz több sztorit is írok itt wattpadon, így van hogy inkább azokat írom😅) Nem vagyok megelégedve a résszel szóval bocsánat, ha ez most nem nyeri el a tetszésetek😔
Itt is megköszönöm mindenkinek aki csillagozza és olvassa ezt a kis sztorit🥺 El nem tudjátok képzelni mennyire jól esik🥺
Hatalmas puszi mindenkinek és vigyázzatok magatokra🥰