Szellem állat

Túlvilág

*Jimin*

Mikor felébredtem senki nem volt már mellettem. Nagyot nyújtózgatva keltem ki az ágyból és mentem az ablakhoz. Kezdett egyre hidegebb lenni, hiszen közeledtünk a télhez. Nekem ez valahogy a sötétség eljövetelét jelentette és nem éppen jóérzéssel töltött el. A napot se láttam olyan tisztán. Halványan ragyogta be földet, de ablakhoz nem jutott el a fény. Beleborzongtam, ahogy egy erősebb fuvallat csapta meg a felsőtestem. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszve. Nem tudom mit tegyek és mi lenne a jó és azt sem tudom, hogy a tenebrisek mit terveznek. Talán az is lehet, hogy már vesztettünk. Egy olyan tervet eszeltek ki, amit esélyünk sincs meghiúsítani. Mi lesz ha nem tudjuk megállítani őket? Az össze szellem állatot lemészárolják? Bujkálnunk kell? Én...csak annyit tudok, hogy minden erőmet beleadom és nem fogom hagyni, hogy legyőzzenek. Ezeket a sötét és félelmetes gondolatokat próbálom magam legyűrni. Nem szabad, hogy felemésszenek. A legnagyobb harcosnak élnie kell és életben kell tartanom magamba, ami nem más, mint a remény. Mert ő mindig egy újabb erőt, egy újabb löketet ad a tovább haladáshoz és az újrakezdéshez. Bennem még van remény és nem is kevés. Támogató kezek állnak mellettem és így, még hatalmasabb a bennem ragyogó remény.
-Felébredtél?-érkezett egy mély, nyugtató hang mögülem. Nem válaszoltam, csak továbbra is az ablakon bámultam kifele.
-Mit csinálsz?-kérdezi és kezeit derekam köré kulcsolja. Testével a hátamra nehezedik és nyakhajlatomba hajtja fejét.
-Csak gondolkodtam-válaszolom sóhajtva egyet.
-Néha, a legártalmasabb dolog az ember lelkének, a gondolkodás. Remélem te csak jó dolgokon agyalsz-morogja a fülembe.
-Igyekszem-válaszolom lehajtott fejjel. Már nem is tudom milyen volt az életem mielőtt belecsöppentem ebbe az egészbe. Miken gondolkodtam és mit csináltam nap mint nap? Nem tudom milyen volt normálisnak lenni. Igaz, akkor se számítottam teljesen normálisnak, hiszen nekem két apukám van. Nem tudom, hogy hiányzik-e az az élet. Tudom, hogy nagyon sokat szenvedek most, de...annyi mindent tapasztaltam és tudtam meg, hogy azokat semmiért se cserélném el. Kellenek a változások az életbe.
-Suliba kell menünk. Van 30 perced, mert gondoltam úgy is teleportálunk-mondja egy Jungkook egy puszit hintve az arcomra.
-Rendben. Készülődöm-mondom és keresni kezdem a cuccaim.
-Miben hoztad a holmijaim?-kérdezem érdeklődve.
-Beraktam a szekrénybe. Régen ott volt Taehyung helye-mondja elhalkulva a végére.
-Nem kellett volna elpakolnod miattam...-mondom szinte suttogva.
-De! Így könnyebb nekem-mondja határozottan, mire kicsit megremegek. Jungkook ijesztő tud lenni...
Végül oda lépek a szekrényhez és kiválasztok magamnak pár ruhadarabot. Éppen venném le a pólóm, mikor eszembe jut, hogy Jungkook még a szobába van.
-Öm...izé? Nem akarsz elfordulni vagy kimenni?-kérdezem zavartan.
-Láttalak már meztelenül-mondja vállat rántva.
-De...
-Jimiiiiin! Hadd lássalak-mondja hisztisen, mire sóhajtok egyet. Amilyen gyorsan csak tudom, próbálom levenni a pólóm. Amint lekerül rólam, Jungkook egy hatalmasat nyel, amin muszáj vagyok elmosolyodni.

Miután elkészültem és bepakoltuk a táskáink a sulihoz teleportáltam magunk, ügyelve arra, hogy ne lássanak meg minket. Furcsa volt visszajönni az iskolába. Hobi sem köszöntött most és a diákok is sokkal idegenebbek lettek, mint amilyenek voltak. Jungkook is hasonlóan érzett. Ideges voltam. Senki nem tudja mi megy a háttérbe, mi pedig az egészet megéljük. Mintha két életem lenne. Kézen fogva léptük be a bejáraton. Gyorsan elmentünk a termünkbe, hogy ne kelljen a többiek csodálkozó szemeibe nézni, de a terembe beérve ez még rosszabb lett. Hirtelen síri csönd lett az osztályba, mintha mi lennénk az új gyerekek az osztályba.
-Lám lám lám. A háromból kettő már itt van-mondja Hajoon gúnyolódva.
-Inkább kussolj-mondja Jungkook és maga után húzva ül le a helyére. Kihyun még nincs benn a terembe, így Hajoon szabadon szidhat minket.
-Sziasztok! Régen láttalak titeket!-köszön mosolyogva Minji.
-Szia Minji! Hogy vagy?-kérdezem érdeklődve.
-Szia-köszön Jungkook is egy apró mosolyt villantva.
-Jól vagyok...csak kíváncsi vagyok mi van veletek-mondja érdeklődve.
-Igen. Hobi pedig még most sincs itt-mondja Seongmin gyanakvóan.
-Magán élet. Hobi pedig kórházba van-mondja helyettem is Jungkook.
-Szegény...ugye nincs nagy baja?-kérdezi Minii aggódva.
-Meg fog gyógyulni-mondom mosolyogva.
-Nem maradtok inkább otthon és basszátok egymás?-kérdezi fintorogva Hajoon.
-Téged még a kutya se basz meg, szóval ne ugass-teremti le dühösen Jungkook a fiút.
-Nagy a szád, de kiállni nem mersz igaz? Mert mindenkinek csak beszólsz, de ha megakarnak verni akkor szaladsz apucihoz-mondja még idegesebben, mire kicsit megijedek. Régen láttam ennyire idegesnek mérgesnek.
-Jungkook...nyugalom. Nem ér annyit-mondom megszorítva a kezét. Hosszasan fújja ki a levegőt, hogy egy kicsit lenyugtassa magát, mire rá mosolyogok.
-A kis ribancod fog vissza mi?-nevet fel gúnyosan Hajoon, mire, Jungkook dühe olyan erősen érződik körülöttem, hogy minden más érzelem illatát eltompítja. Nagy erővel kel fel a földről és indul meg a fiú felé, aki ijedten hátrál. Pólójánál fogva emeli fel a kétségbeesett fiút és gyilkos szemekkel néz rá.
-Jiminre egy rossz szavad ne legyen, mert letépem az arcod-mondja fogcsikorgatva és egy hatalmasat öklöz a gyomrába. Miután realizálom, hogy Jungkook nem fog megállni ennyinél rögtön odamentem.
-Jungkook hagyjad! Ne pazarold rá az erőd-mondom és erősen lefogom a kezeit, hogy ne tudja felemelni őket.
-De-mondaná tovább, de megszakítom.
-Tudom. Köszönöm, hogy megvédsz, de így is mindenki téged néz. Kérlek hagyjad-mondom, mire elengedi a fiút és szomorú szemekkel néz rám.
-Úristen. Jungkook mennyire szereti Jimint-mondja Minji aranyosan. Minji is fura. Azt hittem, hogy utálni fog amiért összejöttem a kiszemeltjével, de most olyan kedves velem. Még Hoseok után is érdeklődött. Lehet hogy összeszedett egy fiút.
-Ezért még megfizetsz-mondja a hasát fogva Hajoon.
-Nem volt elég??-kérdezi Jungkook, mire Hajoon összébb húzza magát.
-Üljünk le-mondom, mire csak bólint egyet. Ő is nagyon el van veszve...fáj így látnom őt nagyon is.
~Semmi baj nem lesz oké? Én is félek, de minden rendben lesz~mondom gondolatba, mire megborzong.
~Csak legyen már vége. Suliba szeretnék járni és veled foglalkozni. Nem akarok folyton aggódni és félni~mondja szomorúan.
~Vége lesz, ne aggódj. És utána a tied leszek~mondom bíztatóan.
~Megígéred?~kérdezi komolyan.
~Megígérem~mondom és ránézek. Egy apró, de őszinte mosollyal néz rám. Arca két oldalára teszem a kezem és egy lassú, érzelmes csókba hívom őt. Valahogy most nem érdekelt, hogy az osztályom vesz körül. Csak tudatni akartam Jungkookkal, hogy itt vagyok mellette és semmi gond nem lesz. Lehet hogy kilátástalan a helyzet, de muszáj pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Néha sokkal szebbnek kell elképzelni a dolgokat mint amilyenek azok valójában.
-Jó reggelt kívánok!-köszönt minket a tanár, ezennel pedig kezdetét veheti egy unalmas óra.