Szellem állat

Együtt minden sikerül.

*Jimin*

Nem bírtam felfogni ezt az egészet. Egyre csak könyörögtem magamba, hogy mind ez csak egy álom legyen, de minél jobban akartam, annál biztosabbra vált számomra, hogy Tae végleg elment. A testem teljesen kimerült, nem csak a harcban, hanem a sok sírásban. Nem bírtam elszakadni attól az ágytól, ahol TaeTae utoljára beszélt hozzánk. Nem szerettem volna, hogy mindenkinek fájjon, ezért felajánlottam, hogy elveszem a fájdalmukat. Mindenki belement, kivéve Felix. Ő azt mondta szeretne együtt érezni Taehyunggal. Az egész házba érezni lehet a letörtséget és az ürességet. A csoda fiút, itt mindenki szerette, mert sokszor megmentette a rászorulókat és doboz mosolyával és bolondságával a hideg szíveket is felolvasztotta. Annyira hiányzik...ő is mindig óvott és védett. Nem tudom elhinni, hogy elment...Ám nem csak ez akasztott ki. Az is kiakasztott, hogy lehet Ipsa az apám. Én nem értem. A szellem állatom azt mondtam a szüleim is ilyen lények voltak. Miért hazudott? Miért nem mondta el, hogy én más vagyok? Mi lett anyukámmal? Soha nem érdekeltek az igazi szüleim, de most nagyon is akartam tudni mi történt velük. Anyukámnak nem lehetett jó ízlése...Kihyun meg a testvérem és ahogy éreztem, az igazi testvérem. Nem fél, hanem teljesen a testvérem. Amikor ezeket mondom, úgy érzem mintha elárulnám a családom... Nekem ott van Apa, Apu és Yoongi! Ők az igazi családom, hiába nem vérszerintiek. Nem tudom mit kezdjek magammal. Ipsa is visszavonult, amint megtudta, hogy az ő gyereke vagyok, de miért tette? Mit tervez? Olyan sok kérdésem van, és az sem segít, hogy a szívem darabjaira hullott Tae elvesztése miatt. A bűntudat mardos belülről, mert tudom, ha én nem bambulok el Taehyungnak nem kell megvédeni és még mindig itt lenne, hogy segítsen. Miért vagyok szerencsétlen? Miért vagyok egy Tenebris fia? Miért vagyok én a kiválasztott? Miért, miért miért? Keservesen sírok fel sokadszorra a korházi ágyon, ahol még lehet érezni-bár már kevésbé-Tae illatát. Térdelek a földön, a kezeim és fejem van csak az ágyon.  Ekkor hallom, hogy kinyílik az ajtó, de nem nézek fel. A fejem a párnába fúrom és mélyeket szipogok. Egy meleg kezet érzek meg a hátamon, ami lassan, de nyugtatóan simogatja a hátam.
-Jimin-mondja bánatosan sóhajtva Jungkook. Nem válaszolok, csak még jobban belepasszírozom magam a párnába. Jungkook is letérdel mellém és a karját átteszi a vállamon, így húz magához közelebb. Óvatosan elemel az ágytól, én pedig a pólójába kapaszkodva bújok a mellkasához. Szorosan ölel és közbe csókokat hint a hajamba nyugtatás képp.
-Bárcsak én is elvehetném a fájdalmadat-mondja csalódottan.
-Annyira hiányzik-mondom alig hallhatóan.
-Tudom. Nekem is-mondja összetörten. Csak a fájdalmát vettem el. Hiába, hogy elvettem, attól még ő is érzi a hiányát és, hogy mennyire szomorú miatta. Ők már túlléptek rajta. Én és Felix még hosszú szakaszon megyünk át.
-Menjünk haza.-mondja csendesen szinte suttogva. Vörösre duzzadt szemekkel nézek bele fekete szembogaraiba, amik szint tiszta aggodalmat, szomorúságot sugároznak, de közben látom benne, hogy küldi nekem a pozitív energiákat. Egy aprót bólintok és lassan megfogom a kezét, hogy teleportáljunk. Egy pillanat alatt a házhoz érünk és gyors léptekkel indulok befele. Az biztos hogy nem megyek ma suliba.
5:20 lehet körülbelül és semmit nem aludtam.
-Jimin! Végre!-mondja Apu megkönnyebbülten mosolyogva és rögtön megölel.
-Nagyon aggódtunk! Természetesen ma itthon maradsz!-mondja ellentmondást nem tűrő hangon Apa és ő megölelget.
-HYUNG!-kiálltja Yoongi és nekem szaladva vesz a karja közé.
-Mi történt? Minden rendben?-kérdezi aggódva. Megrázom a fejem, mert semmi nincs rendben. Minden darabokra hullik körülöttem. Úgy érzem elvesztettem az irányítást magam körül. Ekkor Hobi is leszaladt a lépcsőn...akarom mondani leugrott az emeletről kihagyva a lépcsőzést és Yoongival együtt kezdett ölelgetni. Szegény Hopi is nagyon aggódott értem, mert most legszívesebben sírna.
-Mi történt Jimin?-kérdezi félve, mert jól ismer és most úgy nézhetek ki, mint egy zombi.
-Taehyung...meghalt-mondom halkan és küszködve a könnyeimmel.
-Mi??-kérdezi sokkoltan. Mindent elmeséltem lenn a nappaliba és bekell, hogy valljam, sokkal jobban éreztem magam. Persze Hobi is sírni kezdett, mert ő is jóba volt TaeTaevel, de elvettem az ő fájdalmát is. A családom nagyon aggódott. El nem tudták képzelni, hogy ilyen létezhet. Sajnos létezik... Azt viszont nem mertem elmondani a családomnak, hogy lehet tudom ki az igazi apám. Kihyunról sem akarok, mert nem szeretném, ha Suga rosszul érezné magát. Valamikor biztos elmondom, de az nem most lesz. Hobinak majd elmesélem.
-Istenem kincsem! Itthon maradhatok, ha szeretnéd. Mi itt vagyunk neked-mondja Apa bánatosan.
-Apa. Munkába kell mennetek.-mondom egy kis mosollyal, hogy bíztassam abba, hogy elleszek itthon.
-Én itt leszek-mondja Kook, aki egész idáig is mindig mellettem volt.
-Rendben, de ha bármi van hívj!-mondja Apu szigorúan. Apáéktól elbúcsúztam, így négyen maradtunk a lakásba. Mindenki elvolt merengve a saját gondolataiba. Az viszont egy őszinte mosolyt csalt az arcomra, mikor Yoongi szomorú arccal bújt Hobi mellkasához és tette le a fejét rá. Úgy bújt a legjobb barátomhoz, mint egy kiscica. Hobi pedig oldalról ölelte magához és simogatta az oldalát, ugyan olyan elkeseredett arccal. Igazán aranyosak együtt.
-Jimin. Jobb lenne, ha lefeküdnénk.-mondja Jungkook mély érdes hanggal. Bólintok egyet. Elbúcsúztam az öcsémtől és Hoseoktól, majd Kook után mentem fel a lépcsőn. A szobámba érve egyből bedőltem az ágyba és vártam, hogy Jungkook is mellém feküdjön, de nem jött. Kinyitottam a szemei és meglepetten néztem, hogy a földre feküdt. Nem akarok egyedül lenni. Nekem most szükségem van rá, arra, hogy szeretgessen.
-Kooko. Kérlek ne hagyj el-mondom elcsukló hangon és kinyújtom felé a kezem. Mosolyogva fogja meg a kezem és befekszik mellém az ágyba. Teljesen körül ölel, én pedig vele szembe fordulok. Összegömbölyödve bújok a mellkasához. Éppen nyomna el teljesen az álom, mikor még meghallom Jungkookot sóhajtani.
-Nagyon szeretlek Jimin-mondja és belepuszil a hajamba. A szívem dobbanásai felgyorsulnak és az összetört darabok kisrésze, mintha vissza gyógyulnának.