Szellem állat

Csak is együtt

*Jimin*

Reggel, amint felébredtem, valami igazán íncsiklandó szagra keltem. Fintorogva ültem fel az ágyon és összehúzott szemekkel kerestem a szag forrását. A padlón megpillantottam az újság papírok mellett egy kis adagnyi bogyó kakit, ami rettenetes illatot árasztott. Az még hagyján, hogy büdös, de hogy még közvetlen az újság mellé tojta...kicsit feszülten keltem fel.
-Aish! Pink-mondom a reggel miatt rekedtesen és idegesen. A kis nyuszi rögtön odakapta a fejét, mintha tudni, hogy neki szól. Aggódva nézett rám, mintha sejtené, hogy rosszat tett. Ezt olyan aranyosan tette, hogy minden harag kiszállt a fejemből.
-Majdnem jó helyre kaksiztál, de legközelebb az újságra, rendben?-kérdezem csípőre tett kézzel, majd egy zsebkendőt megfogva vettem fel a földről a bogyó kakikat. Yoongi éppen akkor jött be hozzám, eléggé morcosan és fáradtan. Érdekes hogy ő is fenn van, általában sokat alszik.
-Jó reggelt-köszöntem neki mosolyogva.
-Neked is. Uu azok csoki golyók?-kérdezi aranyosan Pink kakijáta mutatva, majd gyorsan az ujjai közé fog egyet.
-NE!-kiabálok rá, de már a szájába vette. Azonnal köpködni kezdi én meg a fürdőből hozok neki vizet, meg egy kisebb tálat, hogy beleköpje a szájába lévő vizet. Gyorsan ki is dobom ezeket a veszélyes bogyókat.
-Soha nem gondoltam volna, hogy nyúl bogyót fogok enni-mondja szörnyülködve a szájába lévő vízzel. Együtt érzőn nézek rá és hátát simogattam. Mikor kiköpi a vizet, csak mered maga elé, majd rázkódni kezd a válla. Ijedten nézem az arcát, mert azt hittem elsírta magát, de kuncogott magába.
Értetlenül nézek rá, hogy most mi olyan vicces.
-Gondolj bele, azért elég vicces-mondja kuncogva. Belegondolva tényleg az. Olyan emlék, amire nevetve fogunk emlékezni. El is mosolyodom. A nyuszi is mellénk téved és mintha sajnálkozva nézne Yoongira. Mosolyogva felemelem az ölembe.
-Ugye nem haragszol rá?-kérdezem Yoongitól lebiggyesztett ajkakkal.
-Dehogy-mondja Yoongs megsimogatva Pinket. Bele simul a tenyerébe. Olyan ez a nyuszi, mintha mindent értene, nagyon okos.
-Mit csinálsz ma?-kérdezi az öcsém átvéve Pinket az ő ölébe.
-15kor találkozom Hobival-mondom semlegesen.
-Te?-kérdezem érdeklődve.
-Valószínűleg alszom, vagy Pinket dédelgetem-mondja a kisállatot nézve és simogatva. 
-Meg se kérdeztem! Az ikrek jól érezték magukat?-kérdezem kíváncsian.
-Azt mondták nagyon. Este arról beszéltek, hogy soha nem volt nagyon barátjuk mindig ketten voltak és nagyon örülnek nekem, mert így végre nem csak ők vannak egymásnak, hanem én is-meséli csillogó szemekkel.
-Ilyen érzés, mikor barátaid vannak?-kérdezi érdeklődve.
-Nekem mindig ott volt Hobi. Már az első pillanatba, mikor találkoztunk mellettem maradt. Ő lett a lelki társam és ez vissza fele is így van. Pedig neki rengeteg barátja van és simán lehetne híres a suliba, de velem van. Ha Hoseok nagyon szeret valakit, a végsőkig vele marad-mesélem neki mosolyogva.
-Namsun és Cheolmin is ilyenek lesznek nekem?-kérdezi reménykedve.
-Úgy gondolom igen, de ha netalántán még sem, az sem baj, mert találhatsz másokat. A nehéz helyzetekben derül ki, kik az igazi barátaid.-mondom és a vállamra hajtom a fejét.
-De tudod kik azok, aki tényleg mindig ott lesznek?-kérdezem a plafont nézve. Kíváncsian, nagy szemekkel néz rám.
-A családod, mert annál erősebb kapocs nincsen. Főleg ha ilyen van, mint a mienk.-mondom bíztatóan rámosolyogva.
-De akkor miért hagyták meg az eredeti nevünket?-kérdezi kicsit könnyes szemekkel.
-Ezen az elején én is gondolkodtam, de rájöttem, hogy mert nem akarják, hogy megtagadjuk saját magunkat. Mert ők úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk-mondom a vállat simogatva. Szipogni kezd mellettem, mire oldalról közelebb húzom és megölelem, ügyelve, hogy Pinknek ne legyen baja.
-Jimin...te mikor mondtad ki először Apáéknak, azt hogy...tudod-kérdezi elhaló hangon.
-Azt hogy szeretem őket?-kérdezem, mert nekem is nagyon nehéz volt kimondanom ezt a szót. Aprót bólint.
-12 éves koromba. Szegények 2 évig vártak, hogy végre kimondjam.-mondom kínosan elnevetve magam.
-Mi volt olyan különleges?-kérdezte izgatottan.
-Pontosan nem tudom már mi történt, de Apu nagyon sírt és Apa se tudta megnyugtatni és úgy éreztem most kell megtennem.-mondom kicsit elérzékenyülve, a nosztalgikus pillanat miatt.
-Mi volt a reakció?
-Még jobban sírni kezdett és Apa is ezért neki is elmondtam, de utánna is jobban folytak a könnyeik. Megkérdeztem, hogy rosszat mondtam-e, de csak azt mondták ezek már öröm könnyek-mondom egy könny cseppet elhullatva. Meghatározó emlék marad örökre, úgy ahogy ez a beszélgetés.
-Nekem folyton mondják ezt a szót, de nem vagyok képes vissza mondani-akad ki teljesen és könnyei utat engednek. A kis nyuszi ijedten ugrik ki az öléből és aggódóan néz szegény öcsémre. Gyorsan magam elé fordítom és szorosan magamhoz húzom.
-Nem tudom ki mondani Jimin...nem tudom-mondja zokogva.
-Semmi baj Suga!-mondom a hátát simogatva.
-Teljesen rendben van és ők is tudják. Azért mondják, mert így is érzik és mert szeretnék éreztetni veled, hogy már jó helyen vagy és nem kell félned-mondom nyugodt hangon. Teljesen belepréseli az arcát a mellkasomba, átáztatva ezzel a pólóm, de ez egyáltalán nem zavar.
-De rosszul érzem magam miatta, hogy nem mondom ki-mondja kicsit nyugodtabban.
-Mert már úgy érzed szereted őket?-kérdezem félve. Hallom ahogy a lélegzete is megakad, ahogy beveszi a levegőt. A hallgatás felér ezer szóval és én is tudom, mire gondol.
-Ne is mondj semmit! Hálás vagy és kedveled őket, de 1 hét alatt még nem tudod befogadni ezt az érzést. Nincs semmi baj-mondom megsimogatva a haját. Teljesen máshogy érzem magam Yoongi mellett. Mintha más érzelmeim lennének felé. Ilyen mikor testvéred van? Mert ez nem a szerelem nem is az amit Hobi iránt érzek. Hasonló a szüleimhez való kötöttség, de még így is más.
-Köszönöm Hyung...sokkal jobban vagyok-mondja egy pár perc csönd után, mikor a légzése is rendesen megy.
-Semmi baj nincs, rendben? Eljön minden a maga idején-mondom kellemesen elmosolyodva. Az aurája megnyugvást áraszt, így mindenképp örülök, hogy tudtam segíteni.
-Rendben-mondja végre megmutatva aranyos mosolyát. Kilép az ajtón én pedig öltözködni kezdek. Nagyon örülök, hogy Yoongs így megnyílik nekem és annak hogy itt van. Bejelentem hogy én szeretem Sugát. Persze nem akartam bunkó lenni és ezt a lelkizés után elmondani, mert lehet megint szomorú lett volna. Pink még mindig szomorú ábrázattal néz rám, mintha azt hinné Yoongi miatta szomorú.
-Nem miattad lett szomorú, nyugi-simogatom meg a hátát. Megnyugodva néz rám. Előveszem neki a salátát és leteszem a kistáljába amit hoztam neki. Rögtön odaugrik és falatozni kezdi. Instant cuki görcsöt kaptam ettől a látványtól. Lementem a konyhába, ahol a szüleim búcsúzkodtak éppen. Apának bekellett mennie úgy néz ki. Még gyorsan odafutok az ajtóhoz és integetek neki.
-Szia Jiminie!-mondja mosolyogva. Becsukom az ajtót, de hirtelen megijedek, mert Apu rögtön behúz a konyhába.
-Mindenről tudni akarok!-mondja határozottan. Tudom mire gondol, de itt van Yoongi is. Talán gondolatba tudnánk beszélni.
~Mesélek, de akkor itt a gondolatunkba~mondom a fejembe. Apunak hirtelen kétszeresre nőttek a szemei.
~Azt a a rohadt élet~mondja magában, amit meg is hallok.
~Vagyis nem tőlem hallottad~mentegetőzik. Elkuncogom magam és leültetem a székre, majd mellé ülök.
~Mit szeretnél tudni?-kérdezem higgadtan.
~Mindent! Hogy te milyen vagy, mit jelentenek ezek a dolgok és hogy mennyire vagy veszélybe.~mondja izgatottan, de az auráján érzem, hogy fél és tart a válaszoktól. El mesélem neki az egészet, amit végig hallgat. Az érzelmei sokszor mutatták, hogy aggódik értem és másokért is, de valamilyen szinten megnyugodott, hogy vannak, akik megmentik az embereket a sötétségtől.
~És tegnap vadásztam először, mert a szellem állatoknak is kell enni~fejezem be a mondatot végül. Kicsit meghökkenve néz rám.
~Ez kicsit fura...~jegyzi meg sokkoltan.
~Köszönöm, hogy tisztábban láthatok, de kérlek vigyázz magadra~mondja aggódó tekintettel. Elmosolyodva megölelem és szorosabban húz magához. Mikor elengedem az órára nézek. Dél múlt pár perccel, úgy néz ki sokat aludtam. Talán elmehetnék a parkba mielőtt Hopival találkozok, úgy is közel van a fagyizó a parkhoz.
-Elmegyek a parkba, aztán Hobival leszek fagyizni-mondom mosolyogva.
-Rendben ne gyere későn-mondja Apu, majd fel is megyek a szobámba átöltözni. Hamar kész lettem ezért már indultam is. Sugától akartam elköszönni, de már aludt. Amint kiléptem a lakásból rossz érzés fogott el, nem tudom miért, de nem tartottam jó ötletnek elmenni otthonról. Még is megindultam a park felé, minden neszre felfigyelve. Úgy éreztem valaki követ, mintha az árnyékom lett volna. Közel éreztem magamhoz mégsem láttam senkit. Annak örültem, hogy jött velem szembe valaki, mert már tényleg féltem, hogy mi lesz velem. Messzebbről megpillantottam az úti célom helyét, ezért gyorsabb tempóra váltottam, de mintha így is hallottam volna, ahogy valaki jön mögöttem. Többször is hátra fordultam, de senkit nem láttam.
A parkba érve fellélegeztem, mert több embert pillantottam meg, ezért nem féltem annyira. Mondjuk nem hittem volna, hogy segítettek volna, ha elesem, vagy valami, de nem hagynák szó nélkül, ha leszúrnak. Sétálni kezdtem a fák között. Szeretem ha meleg színekben pompáznak, el is felejted, hogy fázol.
-Szia Chim!-érinti meg a vállam egy ismerős hang.
-Oh szia Han!-köszönök neki integetve.
-Mi jót csinálsz itt?-kérdezem érdeklődve.
-Hát...itt lesz a találkám egy fiúval...-mondja zavarba.
-Hogy hívják a szerencsést?-kérdezem vigyorogva.
-Lee Minho-mondja pironkodva. Kis aranyos.
-Itt fogtok lenni?
-Igen, ide jön és itt fogok sétálni, meg készül egy kis meglepetéssel!-meséli vidáman.
-Biztos remek lesz-mondom mosolyogva. Hannak is összejött. Neki is van egy aranyos párja, akivel randizhat és sétálgatnak és külön figyel és dédelgeti a párja.
-Nekem igazából mindegy már, hogy hova visz, mert teljesen elcsavarta a fejem-mondja aranyosan nevetve.
-Aranyos vagy-mondom ajakgörbülettel. Szégyenlősen lehajtja a fejét.
-Han!-kiállt valaki a háta mögül. Barna haj, nagy barna szemek. Mi az az állkapocs? Körülöttem mindenki helyes? Komolyan néha nem tudom, hogy áldás-e vagy szerencsétlenség. Gondoljatok bele...itt egy csomó helyes pala, akikkel legfeljebb csak barátok lehettek...jó nem azt mondom hogy mindenkivel kedvemre csókolóznék, meg lefeküdnék, hanem még esélyem sincs vagy reményem. Ha lenne egy kis remény jobban érezném magam, de nem másznék rájuk egyértelműen.
-Szia Minho!-köszönti mosolyogva. Minho vigyorogva húzza magához közel és egy apró csókot nyom barátja ajkára, amitől már Han teljes rák vörös színbe pompázik. Édesek. Lassan féltékeny leszek, hogy nekik van kapcsolatunk nekem meg nincs.
-Szia Park Jimin vagyok!-mutatkozok be vidáman. Kicsit elutasítóan néz rám, amitől összébb szorul a szívem.
-Minho-tudja le ennyivel. Megint itt tartunk. Engem komolyan nem lehet kedvelni? Külsőleg ennyire unszimpatikusnak tűnök?
-Ismeritek egymást?-kérdezi Minho kicsivel kedvesebb hangnemben.
-Han a fodrászom-mondom egy mosolyt erőltetve magamra.
-Akkor te csináltad ezt a mesterművet-mutat a hajamra dicsérve a párját.
-Igen-mondja kihúzva magát.
-Szerintem hagylak is titeket! Majd még találkozunk!-mondtam nekik vigyorogva.
-Szia Jimin!-köszön el Han hevesen integetve. Minho csak biccent nekem, de legalább elköszönt. Sétálgatok a parkba, de most újra úgy érzem mintha figyelnének. Próbálok minél közelebb férkőzni a tömeghez. Paranoiás lettem vagy mi franc? Az egyik padra leültem, de elég kényelmetlenül éreztem magam. Senki még rám se nézett, mégis úgy éreztem mindenki figyel. Ez a gondolat megőrjített. Remegett az egész kezem és a légzésem is felgyorsult. Mi franc? Miért érzem magamon tikon mindenki tekintetét? Mintha mindenki egyszerre fordítaná el a fejét, amint rájuk nézek. Nem csak féltem, de úgy éreztem mindjárt felrobbanok. A lábaim maguktól felkeltek a padról, pedig szívesebben maradtam volna ülve. Szinte futó lépésekben tettem köröket a pad körül. Ezek után persze minden forgott velem, és a fejem is fájt. Nem tudtam mi történik velem, talán szorongás? De attól nem menne fel bennem ennyire az adrenalin. A lábaim nem bírnak megállni és legszívesebben sikítottam volna. Az emberek nem akarnak segíteni rajtam? Nem hinném, hogy az látszik rajtam hogy minden rendben. Miért néznek? Mit akarnak? Talán tudnak rólam mindent? Elítélnek? Ki vagyok taszítva? Nem én nem akarok más lenni, egy különc. Fogadjanak el, és ne nézzenek könyörgöm. Persze rögtön elfordulnak mikor rájuk nézek, vagy nem is tudom egyáltalán figyelnek? Valaki segítsen... Idegesen és egyre gyorsabb tempóban köröztem és fel-alá járkáltam. A könnyeim is utat törtek. Valaki könyörgöm segítsen...nem tudok megszólalni...könyörgöm megfogok örülni. Nem tudom miért néznek, átlátnak rajtam és minden rosszról tudnak, minden titkom az arcomra van írva és ezt kihasználva leselkednek, mikor vágjanak vissza és tiporjanak el. Jungkook kérlek...segíts. Hobi kérlek gyere gyorsan és hozd magaddal Kookot. Ő tud nekem segíteni, ebben biztos vagyok. A lábaim feladták. Összeestem és magzatpózba hintáztattam magam és takartam el az arcom. -NE NÉZETEK!-üvöltöttem el magam, mire mostmár úgy figyeltek rám hogy én is lássam. Még jobban zokogni kezdtem. Miért? Miért tudnak mindent? Látszik, hogy meleg vagyok? Látszik, hogy mennyire szánalmas vagyok? Azt se tudom mi történik velem. Egyszer csak a semmiből minden a lelkem sűrűjébe ment. Jungkook...azt akarom hogy ölelj át és segíts megmenteni ettől. Az emberek furán nézve tovább mentek, senki nem segített, hisz egyikük se szeretne engem mint ember, mert különc vagyok.
-Jimin!-hallok meg egy számomra ismerős hangot, ami zene volt a füleimnek. Felnéztem rá könnyekkel áztatott szemmel. Aggódva nézett rám. Rögtön eltakartam az arcom. Leguggolt hozzám és elvette a kezeim az arcomról.
-Mi a baj?-kérdezi és érzem rajta hogy szomorú és nem akar így látni.
-Mindenki néz, mindenki engem vizslat és tudnak mindent. Az arcomra van írva mennyire kivagyok taszítva. Jungkook...én megörülök ezektől a gondolatoktól.-mondom szipogva. Magához húzott, amire most nagy szükségem volt. Nem nyugtatott meg teljesen, de jobban éreztem magam. Jól esett, hogy ilyen szorosan húz magához.
-Nem néz senki Jimin és egyáltalán nem vagy kitaszítva. Csodálatos ember vagy, hidd el. Mindenki szeret, aki ismer-simogatja a hátam.
-Bárcsak én is eltudnám venni a fájdalmad...szörnyű így látni téged-simogatja meg az arcom. Eltiporva éreztem magam, mintha valaki a lelkem mélyéről húzta volna elő ezeket a gondolatokat érzéseket. Abból indult, hogy úgy éreztem figyelnek...Éreztem, hogy Jungkook elengedni készül, ezért kétségbeestem, hogy itt hagy engem.
-Kooko! Ne hagyj itt-mondom visszarántva a karját, amit megöleltem, nehogy elmenjen mellőlem.
-Nem megyek el, csak látom, hogy Hoseok keres téged, idehozom.-mondja megsimogatva a fejem. Nehezen, de elengedem. Nem értem mi történt, hisz én direkt elnyomom ezeket magamba, hogy gondolni se gondoljak rájuk. Valami mintha kihozta volna és még jobban próbált eltiporni.
-Jimin!-fut hozzám Hobi és ölelgetni kezd, ami nagyon jól esik és készségesen belesimulok a karjaiba.
-Istenem minden rendben?-kérdezi aggódva.
-Most már jobban vagyok, de az önbizalmam ismét a nulla alatt van-mondom lehajtott fejjel. Ha a gondolatokat igaza van, akkor egy szánalmas ember vagyok, aki semmit nem tud segíteni senkinek. Ha meg nem tudok segíteni, hogy fognak szeretni és nekem segíteni?
-Gyere menjünk fagyizni!-mondja lelkesedő mosollyal, de nagyon aggódik és vigyázni akar rám.
-Jungkook!-nézek rá és kénytelen vagyok lehajtani fejem, mert úgy néz rám, mintha a világa lennék. Érzem is rajta és nagyon jól esik, egy igazi barát.
-Igen?-kérdezi félve.
-Nagyon köszönöm...ismét. Ha Hobival fagyiztunk, akkor...találkozhatnák ugyan itt-ajánlóm fel neki, mert szeretném viszonozni ezt a sok segítséget.
-Nagyon örülnék, majd szólj!-mondja és szorosan megölel. Jobban lenyugszom és szerencsére a kusza gondolatok, amik az előbb felemésztettek, mintha visszabújtak volna. Hopi mellett lépkedtem. Nem felejtettem el, miért is jöttünk ide, ezért rögtön azzal kezdem.
-Na milyen volt a buli?-kérdezem érdeklődve.
-Biztos jól vagy? Nem kell terelned a témát-mondja szomorkás ajkakkal.
-Az az igazság, hogy olyan mintha, valaki hozta volna fel ezeket az érzéseket. Mert én ilyen gyorsan vagy egyáltalán nem is kezdek ezeken gondolkodni, mert tudom mi a feladatom. Amint megjelentetek, el is tűntek. Csak a fájó érzés és az hogy gyenge vagyok maradtak meg. Tényleg rossz volt Hoseokie, de már vége és szeretnék most beszélgetni-mondom mosolyogva rá a végén.
-Rendben, de tudod, bármikor szólhatsz-mondja figyelmeztetve.
-Tudom-mondom és megölelem. A fagyizóhoz érve kértünk is magunkat egy-egy fagylaltot. Hopi ragaszkodott, hogy ő fizesse ki, így egy idő után ráhagytam. Én epret és ét csokit kértem, míg Hobi vaníliát és kinderes fagyit evett.
-Na szóval, milyen volt a tegnap nálunk?-kérdezem kíváncsian.
-Jaj! Nagyon jó volt. Egyszerűen tökéletes volt ez az egész hét és Suga is nagyon aranyos meg az ikrek is jó fejek.-mondja lelkesen.
-Mit gondolsz az öcsémről?-kérdezem kíváncsian csillogó szemekkel.
-Nagyon jól döntöttek a szüleid. Aranyos, kedves és huncut. Néha olyan mint egy cica. Főleg ha alszik-mondja álmodozva.
-Ha nem a testvérem lenne, lehet nekem tetszene-jegyzem meg neki, hátha azt válaszolja, amire várok.
-Tényleg?-kérdezi lepődötten.
-Te is elmondtad az okokat, viszont így hogy az öcsém, más érzelmek fűznek hozzá, ezért csak testvérként szeretem-mondom kíváncsian mit reagál.
-Belegondolva lehet igazad van...-mondja elgondolkodva. Most az egyszer belenézhetnék a fejébe.
~Most kedvelem Yoongit vagy nagyon kedvelem? Mármint oké tetszik ahogy kinéz és szívesen adnék puszikat a hófehérbőrére, meg ilyenek, de ez normális? Az is tetszik hogy huncut és édes természete van. Olyan akire szívesen vigyáznék, de máshogy mint Jiminre.~hallom meg gondolkodó hangját. Hát ez a hülye nem veszi észre hogy szerelmes. Komolyan mondom. Én viszont nem mondhatom meg neki, mert elvileg nem mondott semmit! Leültünk a kis asztalokhoz, ami a fagylaltozóhoz tartozik és beszélgetni kezdünk. Leginkább a hülyéskedünk és mondjuk a magunkét. Már hiányoztak ezek a percek, de szerencsére így is sokat volt mellettem.
-Na és mi helyzet? Hogy vagy Jungkookkal?-kérdezi ártatlanul rám se nézve a fagyijáról.
-Hamar beférkőzött a bizalmamba és nagyon jó barátom lett-mondom elmosolyodva.
-Lehet másba is...beférkőzött...?-kérdezi perverzen húzogatva a szemöldökét. Oldalba vágtam.
-Hülye-mondom bosszúsan, de félmosolyra húztam ajkaim. Még egy órán át legalább beszélgettünk, de ilyenkor rettenetes az időérzékem. Megnéztem a telefonom ami 17:24-et mutatott.
-Ideje mennem! Legyen többször ilyen, mert hiányzol! Ha nem jössz akkor elpicsázlak-fenyeget meg játékosan Hopi. Felnevetek és megölelem.
-Te is hiányzol-mondom kuncogva. Elválunk és mind indulunk a saját irányunkba. Csak még szólnom kell Kooknak.
~Kook, ha gondolod most találkozhatunk!~mondom neki gondolatba.
~Már mögötted vagyok~azonnal hátra fordulok és szerintem itt helyben kaptam szívrohamot. Kuncogni kezdett rajtam én pedig szúró pillantással díjaztam.
-Na mesélj, pontosan mi történt?-kérdezi kíváncsian. Elmeséltem neki, hogy úgy éreztem valaki vagy valami hozta ki belőlem ezt az állapotot, mert amint itt voltak már el is ment.
-Szerintem Ipsa volt...ő a tenebrisek vezetője. Ő képes kihozni mindenkiből a félelmét és egy nagyobb kínt, esetleges pánikrohamot okozni. Szerintem egy jelzés volt, hogy hamarosan megtámadnak minket, vagy téged-mondja szomorúan és kétségbe esetten. Álltam előtte és nem tudtam elképzelni, hogy most mit tehetnék. Még edzeni és felkészülni se volt időm, de már most felkell készülnöm, arra hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak.
Nem akarok egyedül lenni!
-Nem is leszel! Én itt leszek-mondja Jungkook egy bíztató mosollyal, de érzem rajta hogy rettenetesen félt és ijedt, de bízom benne. Úgy érzem Jungkook és én még sok dolgot fogunk legyőzni együtt.

Sziasztok! Itt van a 12. rész. Elég kis érzelgős szarocska lett, de remélem tetszik😁💜