Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Tɪᴢᴇɴʜᴇᴛᴇᴅɪᴋ (2.)

Dᴏᴍɪɴɪᴋ

Óvatosan húztam magamhoz Delina erőtlen testét. Olyan könnyű volt Őt mozgatni, akár egy rongybabát. Magam sem igazán tudtam mi történik körülöttünk, velünk. Ahogyan azt sem tudtam mit tenne egy ember józan ésszel. Én szimplán ösztönösen cselekedtem. Hiába volt Delina komplikált eset, mellette mást jelentett ösztönösnek lenni, mint mások mellett. Igaza volt; valóban totálisan kiszámíthatatlan volt mikor, mire, mit fog reagálni, valamint üvöltött a viselkedéséről, hogy fogalma sincsen miként működik egy szerelmi kapcsolat. Ezer sebből vérzett a dolog, én mégis fürödtem a vérben, ahelyett hogy menekültem volna a csatamezőről.

- Semmi gond- sóhajtva préseltem ki magamból a szavakat. Volt gond és nem is kicsi, azonban végre láttam a fényt az alagút végén. - Ígérj meg nekem egy dolgot! - Ujjaimmal álla alá nyúltam ezzel ösztönözve rá, hogy tekintete belefúródjon az enyémbe. Rögtön kedvem lett volna megcsókolni, amint találkozott tekintetünk. Annyira gyönyörű ez a lány! De nem tettem. Ugyan megengedtem magamnak, hogy gondolataim egy másodpercre elkalandozzanak, de tudtam most ennek nincs itt az ideje. - Ígérd meg, hogy bízni fogsz bennem végre! - Szavaim hallatán arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Bízni? Dominik, hatalmas dolgot kérsz tőlem. Azt megígérhetem, hogy megpróbálom, viszont garantálni nem tudom. Ehhez idő kell, legalábbis számomra biztosan, de szerintem mindenkinek szüksége van rá. - Ezúttal neki volt igaza.

- Akkor legalább magadban higgy végre! - Tiltakozni akart. - Ne! Ne akard megmagyarázni nekem, hogy te mennyire magabiztos vagy. - Ráztam meg fejemet miközben lecsúszott ölelésem testéről. Zavarodottan pislogott rám. - Ha magabiztos lennél, tisztában lennél mindennel, ami te vagy. Nem hinnéd azt, hogy mindened, amid van csak és kizárólag apádnak köszönhető. Tudnád, hogy akik szeretnek, téged szeretnek, a te személyiséged az, ami miatt ők melletted vannak, nem pedig a neved mellett. Embereket nem lehet megvásárolni, Delina. - Mondjuk velem épp most tették ezt, de az más téma. - Most őszintén, csak gondolj bele! Szerinted itt vitáznék ezen az egészen veled, ha Domonkos miatt lennék melletted, nem pedig azért, aki te vagy? Kurvára nem. Pont nem érdekelne mi hogyan esik neked, az amit hiszel meg végképp nem. - Gondolkodás nélkül törtek elő belőlem a szavak. Tényleg nem láttam mást, csupán Delinát. Nem érdekelt mennyire nyersen fogalmazok, el akartam neki végre mondani. Legszívesebben hozzátettem volna azt is, hogy biztosan nem hagytam volna, hogy elbassza az átigazolásom napját, ha nem szeretném -de ezt inkább megtartottam magamnak.

- Ahhoz, hogy mind ebben elkezdjek hinni nem kellene előttem titkolóznod. - Nem hittem, hogy meg fog tudni szólalni a kis monológom után. Görnyedt vállakkal, tanácstalan tekintettel állt velem szemben még pár másodperce, most pedig már falakkal körülvéve védte önmagát. Felesleges volt feltérképeznem a lehetőségeimet, mert nem voltak. Nem volt erre olyan válasz, amivel a saját igazamat erősíthetem és még jogos is.

- Rendben, nincs több titkolózás- bólintottam beleegyezően elvégre nem volt más választásom. Mondjuk alapból is az a hozzáállás lett volna a normális. Delina kimérten bólintott.

- Nincs több felesleges vita- azt hiszem erre mondják; zene füleimben. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Úgy éreztem végre magunk mögött tudhatjuk a fagyos hangulatot. Nem akartam Vele veszekedni.

- Megölelhetlek? - Pillantott fel rám pillái alól. Kénytelen voltam elmosolyodni kislányos viselkedésén. Kifejezetten aranyos volt. Válaszul tetovált karomat nyújtottam felé. Delina óvatosan bújt ölelésembe. Fejemet vállára hajtottam, míg ő a tarkómon kunkorodó tincsekkel játszott. Tudtam mennyire kemény nő, ezért minden pillana, mikor sebezhető volt, aranyat ért. - Nem szeretnék veszekedni.