Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Tɪᴢᴇɴʜᴇᴛᴇᴅɪᴋ (1.)

Dᴇʟɪɴᴀ

Egymagam ácsorogtam az RB Leipzig dísztermében kezemben egy pohár pezsgővel, hogy legalább ne tűnjek annyira magányosnak , holott rohadtul az voltam. Gerda és Ákos ma reggel visszamentek Magyarországra, én pedig Rolanddal az öt méteres körzetemben Lipcsébe utaztam. Óvatosan pillantottam a két ajtós szekrényre, aki tőlem nem messze állt némán pásztázva mindenkit. Legszívesebben odamentem volna hozzá beszélgetni, de nem tehettem; nem lehetett köztünk semmiféle kapcsolat nyilvánosan, idegenekként kellett viselkednünk. Tekintetemmel Dominiket kerestem, akit könnyen meg is találtam. Mindenki Őt bámulta és felé mutogatott egész este. Éppenséggel valami fekete hajú férfivel folytatott beszélgetést, akit én még soha életemben nem láttam.

- Mi a helyzet? - Egy pillanatra megrezzentem a hirtelen magam mögül jövő német beszédtől. Óvatosan fordultam a fehér inges alak felé, akinek személyében Willit véltem felfedezni. Kedvesen mosolyodtam el a csupaszív férfi jelenlétére. Elmémben felidéztem, amint az Izland elleni győztes meccs után a nyakamba borult.

- Szia! - Fordultam hozzá két puszira. Willi jelenléte rögtön jobb kedvre derített. - Minden rendben, örülünk Dominik sikerének. Te hogy érzed magadat?

- Már várom, hogy a kölyökkel játszhassak együtt itt is. - Emelte poharát Dominik felé ezzel az én tekintetemet is odavonzva újra. Ezúttal már egy magas szőke beszélgetőpartnere volt. - Csak kár azért a fránya sérülésért! - Húzta el száját látványosan. Na ja, még a tőle több száz kilométerre lévő csapattársa is tudott róla, velem ellentétben.

- Hát igen, de reménykedünk a gyors gyógyulásban. Dominik nagyon erős srác, hatalmas akaraterővel. - Tettem a dolgomat; eljátszottam a világ legjobb barátnőjét apám és Dominik akaratának eleget téve. Felrémlettek a döbbent arckifejezések a Symbol előterében. Lopva pillantottam Willire. Látva arcát képtelen voltam tovább bizonytalanságban élni, tudni akartam mennyire ítélnek el engem. - Mondd ki nyugodtan, hogy undorító vagyok! - Tekintetemmel egy pillanatra üzentem számára, bár nem tudom sikerült-e átadnom a valós mondanivalómat.

- Mi? - Ezek szerint nem sikerült. Magamban mélyen felsóhajtottam.

- Gondolom undorítónak tartotok engem, undorítónak tart az egész magyar válogatott. - Válaszoltam.

- Miért lennél az, Delina? - Fordult felém ezúttal teljes testével értetlen arckifejezéssel.

- Barátnője volt, nem tudtam róla. - Nem akartam elkezdeni magyarázkodni, de Willi személye bizalmat sugárzott felém. Nem válaszolt. Tudtam, hogy ő sosem akarna nekem ártani, nem lenne képes megbántani. - Elítélsz? - Nem kellett volna érdekelnie mások véleményének, engem mégis érdekelt. Muszáj volt tudnom mennyire tartanak szar alaknak azok a srácok, akik a családom után elsőként ismerhettek meg engem igazán.

- Mi okom lenne rá? Sem téged, sem Őt nem ítéli el senki. - Utalt Dominikre. - Nem ismertük a lányt, téged pedig igen. Tudtunk róla, hogy létezik, de sosem láttuk. Egyikünk sem az erkölcs és tisztesség világbajnoka, szóval sosem ítélnénk el Domi-t azért, mert téged szeret. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy te még ismeretlenként is többet jelentettél neki, mint az a lány valaha. - Elnyílt ajkakkal néztem a védőt. Nem tudtam válaszolni. Azt mondta Dominik szeret engem. - Egyébként pedig a nevét sem tudom. - Tette hozzá kuncogva, amivel az én arcomra varázsolt egy lesajnáló vigyort. Egyszerre nyugtattak meg szavai és ejtettek gondolkozóba.

- Ezt örömmel hallom. - Varázsoltam magamra egy halvány mosolyt. Olyan mimikát varázsoltam magamra, mintha igazából nem is érdekelt volna az ő véleményük pusztán ez volt az egyetlen téma, ami eszembe jutott. Hivatalosan véve; nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki is betekintést nyerjen önmarcangoló gondolataim közé.