Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Öᴛᴏ̈ᴅɪᴋ

Dᴇʟɪɴᴀ

Ültem a Puskás Arénában és némán néztem, ahogyan egyik térfélen a magyarok a másikon pedig a szerbek melegítenek. Igazság szerint a valódi helyem az üvegfal másik oldalán lett volna, de jelen pillanatban nem volt semmi kedvem felvenni magamra a gondatlanság álarcát, hogy bájcsevegjek az ország ügyeiről, amikhez nekem úgy igazából véve semmi közöm sem volt.

Még mindig előttem volt a kép, amint Szala reggel kihúzta a bőröndjét a hotel ajtaján miután Dominikkel egy igazán hosszú ölelésben részesítették egymást. Első sorból nézhettem végig Dominik szemeiben megcsillanó szomorúságot látva, hogy szobatársa kénytelen napokkal korábban elhagyni Telkit egy sérülés miatt. A sérülés volt a legrosszabb, ami egy sportolóval történhetett. Egyik pillanatról a másikra volt képes tönkretenni valaki munkáját rövid vagy akár hosszabb távra is. A fekete leves pedig még csak ezután jött, mikor el kellett intéznem Dominik holnapi távozását, akit klubcsapata vár vissza Salzburgba. Ha információim nem csalnak a reggelit sem várja már meg. Előre féltem attól, hogy egy újabb focista hagyja majd el a szemem láttára a komplexumot -és ezúttal nem akárki. Majd mindezek után szereztünk csak tudomást arról, hogy Lovrencsics este nem tud játszani. Közel sem volt olyan állapotban a csapat, mint az Izland elleni mérkőzés előtt.

- Nyerünk ma? - Rántott ki hirtelen apa letargikus gondolataim közül. Sötétkék öltönyt viselt, ami remekül emelte ki íriszeit. Vonásait elnézve nem sokan mondták volna meg, hogy ötven felett jár már.

- Nem tudom- húztam el számat. Sajnos nem vághattam rá egy magabiztos igent, amit ő várt volna. Válaszul csak egy számonkérő pillantást kaptam, amiről nem vettem tudomást.

Mi kezdtünk az első félidőt. Alig ragadott magával a meccs hangulata, mikor Szerbia már 0:1-re vezetett. Velünk ellentétben ők nem hibázták el a helyzetüket. Fogaimat összeszorítva figyeltem tovább a mérkőzést reménykedve legalább egy, az egyenlítést jelentő gólban. Dominik minden labdaérintésénél szinte már automatikusan kezdtem el feszegetni körmeimet. Nagyon izgultam érte.

- Ezt nem hiszem el- szólaltam meg hangosan, mikor pár percen belül Dominiknek már a második nagy helyzete ment el a kapu mellett centikkel. Baszki.

- Ügyes ez a fiú- szólalt meg apa. Csak bólintottam egyet beleegyezésem jeléül. Szoboszlai Dominik valóban nagyon jó játékos volt.

Egyik szemem nevetett, a másik sírt mikor a tizenhármas mezszám mellé került fel Magyarország első gólja a mai meccsen. Örültem, mert ezzel döntetlen lett az állás viszont látszott Dominiken, hogy él- hal egy gólért, ami nagyon nem akart neki összejönni.

- Jössz? - Fordult felém apa immáron állva miután a csapatok bevonultak félidőre.

- Elmegyek először mosdóba és megnézem a csapatot, utána találkozunk. - Álltam fel mellé én is. Nos, tűsarkú cipőimben is egy fél fejjel kisebb voltam nála. Elmosolyodott.

- Rendben, menj csak nyugodtan! Nagyon jó látni, hogy ennyire lelkiismeretes vagy! - Simított végig karomon. Válaszul én is mosolyra húztam szájfényezett ajkaimat. Apa remek tulajdonságai közé tartozott, hogy mindig elismerte a másik munkáját -az én esetemben pedig bíztatni is próbált.

Imádtam, ahogyan a Stadion falai visszaverték cipőim kopogását. Noha, a lárma garantált volt a folyosókon én mégis képes voltam erre a hangra koncentrálni. Illedelmesen köszöntem a másik hölgynek, aki még a mosdóban tartózkodott majd a tükör elé lépve megigazítottam copfba fogott tincseimet, amiket a szél kissé megtépázott. Nehezen, de kezdtem megbarátkozni azzal, hogy bőrnadrágom és ingem mennyire nem illenek össze a Magyarország feliratú pufikabáttal.