Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Hᴜsᴢᴏɴʜᴀᴛᴏᴅɪᴋ

Dᴇʟɪɴᴀ

- Boldog Karácsonyt, Delina! - Köszönt el tőlem pszichiáterem december huszonharmadikán. Egy nap volt Karácsonyig már csupán. Halvány mosollyal kívántam neki kellemes ünnepeket. Kedveltem a barna hajú nőt, aki rengeteget segített nekem minden áldott nap.

Hatalmasat sóhajtottam mielőtt kiléptem volna a folyosó takarásából. Tudtam, hogy Dominik ott fog ülni a kanapén, ami tökéletes rálátást biztosít az orvosi vizsgálókhoz vezető útra. Mindennap, amikor tehette elhozott ide, leült oda és várta, hogy végezzek. Lassan kukucskáltam ki a fehér fal mögül. Dominik a telefonját nyomkodta. Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. Sötétkék farmert viselt és fehér felsőt. Kék kabátja hanyagul le volt dobva maga mellé a kanapéra. Mintha csak megérezte volna, hogy Őt vizslatom, felemelte fejét. Barna tekintete találkozott az én kékemmel, minek hatására rögtön elkaptam fejemet. Sietős léptekkel, gondosan leszegett fejjel haladtam felé. Fél szemmel láttam, hogy feláll és dzsekijét felvéve Ő is az én irányomba indul.

- Szia- vont Dominik óvatosan ölelésébe. Ez már egyféle szokásává vált az elmúlt napokban. Amióta mindketten visszajöttünk Magyarországra minden nap eljön hozzám, beszélgetünk, sétálunk, kávézunk. Néhány nappal ezelőtt tette fel a kérdést, hogy megölelhet-e, amire igent mondtam. Azóta minden alkalommal öleléssel köszön. Óvatosan csúsztattam mellkasára kezeimet. - Milyen volt a beszélgetés? - Magamban minden alkalommal elmosolyodtam, amikor próbálta máshogyan nevezni a dili-dokis időpontomat. Sokkal jobban éreztem már magamat.

- Jó volt, szeretek vele beszélgetni- olykor nehezemre esett nyitottan beszélni bizonyos dolgokról, de Dr. Pers szerint nem szabad magamba zárkóznom, így feszegettem a határaimat előszeretettel. - Azt mondta, hogy a mai terápia intenzívebb volt, mint a korábbiak- habár nem tudtam ez pontosan mit jelent, megosztottam Dominikkel.

- Ennek örülök- húzott arcára egy őszinte mosolyt. - Mehetünk? - Mutatott a bejárati ajtó felé. Egy bólintással jeleztem beleegyezésemet. Egymás oldalán hagytuk el az egészségügyi intézményt. Amint Dominik elővette a slusszkulcsot az autó villogva jelezte, hogy nyitva állnak az ajtajai. A fekete monstrum ezúttal máshogy hatott. Ismerősnek tűnt az autó. Lépteimen lassítottam, amint éreztem, hogy elmémet ellepik a koncepciók. A fekete foltok és ugráló kérdőjelek között megjelent valami.

" - SZD-010- hagyták el a számat a szavak. - Ez most komoly? - Nevettem.

- Aha, Szoboszlai Delina- a fekete hajú férfi hatalmas mosollyal fordult felém. A férfi Dominik volt."

Dominik. Szoboszlai. SZD. Szoboszlai Delina. Szoboszlai. Delina.

A gondolataim valóságos viharrá alakultak át. Nem tudtam felismeri mi-micsoda. Az éppen lezajló gondolatmenetem, a szemem által látott dolgok néma kommentálása, a képzeletem szüleményei és -feltehetőleg- az emlékeim egy hatalmas katyvasszá olvadtak össze. Hangos levegővételek közepette, mereven bámultam az autót. Tettem egy lépest, hogy távolabb kerüljek Dominiktől. Bámultam magam elé, de nem láttam semmit.

- Delina- lassan, nyugodt hangon próbált beszélni hozzám, azonban nem tudtam mit mondjak. Kezdtem valóban azt érezni, hogy megőrültem. Egyszerre volt üres és teli a fejem. - Most közelebb lépek hozzád- párhuzamosan mondta, amit tett. Óvatosan férkőzött be az aurámba. Ujjaival szinte észrevehetetlenül emelte el ujjaimat a másiktól, attól, amit éppen vadul kapartam a tudatalattimnak köszönhetően. Nem voltam képes ránézni. Szégyenkeztem, amiért nem tudtam kontrollálni magamat sem szellemileg, sem fizikailag.

Dominik nem kérdezett semmit. Gyengéden vezetett az autóhoz, ahol beültetett maga mellé és becsatolta a biztonsági övemet. Mindvégig szemmel tartott, amíg sietősen megkerülte a kocsit és beült mellém. Rendkívül hálás voltam neki, hogy nem kérdezett semmit. Még magamnak sem voltam képes egy normális indokot adni arra, hogy mi is történt az előbb.