Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Iɴᴛʀᴏ

Dᴇʟɪɴᴀ

Magassarkúm kopogásának zaját könnyedén nyelte el a Puskás Stadionban uralkodó lárma, amely makacsul szűrődött be a színfalak mögé is. Noha, magam sem tudtam hol járok, de határozottan lépdeltem az ország igazságügyi miniszterének jobb oldalán, másnéven az apámén. Ő úgy ismerte ezt az épületet, mint a saját tenyerét. Történetesen Dr. Decker Domonkos hatalmas futballrajongó volt, ezzel az én sorsomat is megpecsételve; nem volt választásom, hogy szeretnék-e kilátogatni vele a meccsre. Magában a foci gondolatától ugyan sosem ódzkodtam, azonban szívesebben ültem volna a többi szurkoló között szotyit majszolva mialatt barátnőimmel arról fecsegünk, hogy ki a leghelyesebb pasi a pályán majd félidőben teszünk ki egy közös szelfit megemlítve a magyar- orosz mérkőzést. Ezzel szemben egy pohár fehér borral a kezemben ücsörögtem férfiak között hallgatva az elméleteiket a meccs kimeneteléről, hogy aztán az első negyvenöt perc után felvonulhassak az üvegfal mögé, ahol fehér terítős asztalok mellett bájcsevegjek és élvezzem a rivaldafényt, ami engem is megtalál apám mellett állva. Félreértés ne essék; szerettem apámat és az életet is, amit biztosított nekem, viszont amikor tehettem próbálkoztam úgy élni, mint bármely tizenkilenc éves budapesti lány: átlagosan.

- Delina, mindjárt jövök- és ennyivel el is tűnt apám öltönyös alakja mellőlem. Noha, messze nem jutott, mindössze tőlem két méterre cövekelt le a vezetőedző mellett, akivel egy kézfogást követően beszélgetésbe elegyedett.

Csak álltam ott egymagamban, akár egy elveszett gyerek a Tescoban, kinek nincs jobb dolga, mint várni az egyik szülőjére az információs pult mellett -igazából az én helyzetem sem volt sokban eltérő. Hogy ne érezzem magamat annyira egyedül a két remekül beszélgető férfit pásztáztam. Nagyjából egymagasak voltak és a testfelépítésük sem különbözött sokban. Az első különbség, ami bárkinek szemet szúrhatott köztünk az a hajuk volt. Míg Rossi a kopasz osztagot erősítette, apának hozzám hasonlóan szörnyen sok és vastag szálú barna haja volt. Mindketten boldognak tűntek a vereség ellenére is.

Tekintetem lassan vándorolt tovább az érkező magyar nemzeti mezt viselő focistákra. Éreztem, amint egy pillanatra elveszítenem az irányítást testem felett. Miniszter apa ide vagy oda ezek mégiscsak álom pasik! Szinte vártam, hogy valaki megcsípjen majd felpofozzon a viselkedésem miatt, de nem tette senki sem. Pofátlanul bámultam meg a játékosokat mígnem összefonódott a tekintetem egyikükkel. Mondanom sem kell, azonnal zavarba jöttem és elkaptam pillantásomat, de ekkor már késő volt.

- Ne haragudj, te vársz ránk? - Állt meg előttem a csapatkapitányi karszalaggal megáldott Szalai Ádám. Ahogyan farkasszemet néztem a kilences mezszámmal kénytelen voltam rájönni, hogy elég kínos helyzetbe hoztam önmagam. Magamon éreztem apa kék íriszeit, amik szigorúan rángattak vissza a valóságba. Testtartásomat se perc alatt korrigáltam, arcomra újra felhúztam a komolyság álarcát ezzel elfedve bármi kiolvashatót szemeimből. A másodperc tört része alatt tért vissza újra Decker Delina a felszínre kiütéses győzelmet aratva a naiv kislány felett, aki mélyen bennem lakozott.

- Parancsolsz? - Hangom ridegsége egyértelműen meglepte a nálam közel tizenöt évvel idősebb focistát. A kezdeti magabiztosságot felváltotta az értetlenség. Velem ellentétben ő nem húzta fel magára a semlegesség álarcát.

- Azt mondták, hogy egy csini újságíró vár az öltöző előtt, - legalább már tudom, hogy hol vagyok ebben a labirintusban- de akkor te, hogy kerülsz ide? - A pofátlan kérdésnek köszönhetően szemeim fennakadtak, na erre nem számítottam. Lassan, merő gúnnyal tekintetemben mértem végig az izzadt focistát. Oh, ha te azt tudnád.

Ajkaimra egy lesajnáló mosolyt varázsoltam, amivel biztosan nem tettem magamat szimpatikussá számára -nos, ez neki sem sikerült. Noha, magában azzal nem lett volna problémám, hogy halvány gőze sincs a kilétemről azzal már sokkal inkább, ahogyan ezt a tudtomra adta.

- Delina, drágám! - Szakított ki apám hangja Szalai Ádám feldarabolásából, ha szemmel ölni lehetne már rég halott lenne. Gondolkodás nélkül vezettem oda a tekintetemet, amit az ugyanolyan színű kék íriszek szigorúan tartottak fogva azt üzenve, hogy most azonnal álljak le. Jól tudta ő maga is, hogy valaminek történnie kellett, ami miatt az etikettet remekül ismerő kislánya így viselkedik, csak szimplán nem érdekelte. - Gyere ide légy szíves, hadd mutassalak be Marconak!

- Jövök. - Biztosítottam őket arról, hogy másodperceken belül már én is velük fogok csevegni, előtte azonban még visszatértem Ádámhoz. - Ne aggódj, nem a kordonon keresztül másztam be- hangomból csak úgy csöpögött a megvetés. Kívülről nézve talán lehettünk egy szinten a labdarúgóval, viszont az én szememmel nézve a nyomába sem érhettem. Míg én az apám, ő a saját nevének köszönhetően lehetett ma itt, de ha belehalnék sem adnám ezt a tudtára.

Csupán akkor realizáltam, hogy közönségünk is volt mikor már elléptem a focista útjából. Késztetést éreztem arra, hogy intézzek felé is pár szót, de képtelen voltam megszólalni. Nem csak a szavakat fojtotta belém a puszta tekintetével, hanem a testemet is irányította. Lecövekeltem. Képtelen voltam egy lépést is tenni, bár nem is igazán akartam. Életemben először akkor találkoztam valakivel, aki akaratán kívül hatalommal rendelkezett felettem. Csak álltam ott a barna íriszek kifejezéstelen rabságában és vártam az Ő következő lépésére ezzel először ellent mondva apám szavainak.