Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Hᴜsᴢᴏɴᴋᴇᴛᴛᴇᴅɪᴋ

Dᴏᴍɪɴɪᴋ

Egyszer mindennek vége szakad. Olykor több évet kapunk, olykor pedig pusztán heteket, elvégre a sors kibaszottul igazságtalan. Heteket kaptam Delinából, a lányból, akibe szerelmes voltam. Kevesebb, mint kettő hónapunk jutott egymásra és nem tudtam lesz-e még egy árva napom is vele. Huszonegy év alatt nem találtam senkit, aki közel annyira megfogott volna, mint Ő. Delina más volt, senkit sem lehetett hozzá hasonlítani. Az érzéseimet iránta pedig végképp nem tudtam semmilyen földi elemhez hasonlítani, nem voltak rá szavak.

Harmadik órája ültem Linz egy kórházának az üres folyosóján, miközben senki sem mondott nekem semmit. Órák óta a műtőben voltak. Sírtam. Kurvára nem szégyelltem, úgy sírtam, mint gyerekkoromban utoljára. Rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem Delinát.

Nem értettem miért volt a GPS-be Salzburg beütve címként, hiszen muszáj lett volna bent lennie a mai óráján. Nem értettem miért hívott számtalanszor miközben nagyon jól tudta mikor van kezelésem. Nem értettem miért ült egyes egyedül egy Huracánban, hiszen Domonkos még csak a lakásból sem engedi ki egyedül. Nem értettem miért nem voltak nála a papírjai, sem a pénztárcája, ez nagyon nem rá vall. A dolgok egyszerűen annyira kesze-kuszák voltak, hogy üvölteni lett volna kedvem. Semmit sem értettem, mindössze az eredményt láttam, hogy Delina élet-halál között lebeg.

Néztem, ahogyan az ápolónők és orvosok kifejezéstelen arccal szelik keresztül a folyosót. Senkit sem érdekelt az én megtört alakom -a sürgősségi osztályon ezt már minden bizonyára megszokták.

- Dominik, fiam- hallottam meg Domonkos hangját. Amint ránéztem, szembesültem azzal a leplezetlen fájdalommal arcán, amivel még soha. Decker Domonkos a lányánál is nagyobb mestere volt a poker face-nek, azonban még őt is megtörték az események. Nem válaszoltam, nem tudtam. Könnyes szemekkel borultam a nyakába. Mindketten rettegtünk. Magyarország igazságügyi minisztere és a futball válogatott csillaga nyilvánosan sírtak egymásba borulva. Tudtam, hogy Domonkos nem egyedül jött, valószínűleg vele van Andor és Roland. Éppen ezért, még jobban tiszteltem, hogy ki meri mutatni a fájdalmát.

- Nagyon szeretem- mindössze ennyit voltam képes kinyögni az ezer meg egy zavaros gondolatom közül.

- Én is fiam, én is- veregette meg vállamat, majd elvált tőlem. - Átvitetem egy magánkórházba, amint az állapota engedi. Hírzárlat van egész Európában. - Gyorsan szedte össze magát. Nem volt a tőle megszokott száztíz százalékos állapotban, viszont az előbbi nullából se perc alatt épült fel közel hatvan százalékra. - Most pedig beszélünk egy orvossal, hogy mikor tudom elvinni a lányomat. - Némán bólintottam és követtem Domonkost.

⚜️⚜️⚜️

- Maga szórakozik velem? - Emelte fel Domonkos a hangját telefonálás közepette. Nem lepődtem már meg, az elmúlt egy órában nem először fordult ez elő.

Linz legjobb magánkórházában voltunk. A főorvos éppen Delinát vizsgálta, miután egyeztetett a műtétet végző orvossal. Az éjszakát sikeresen átvészelte az Weißenwolffstraße-i kórházban, reggel pedig első utunk a magánkórházba vezetett, ahol már várták Delinát. Ölni tudtam volna azért, hogy láthassam végre az arcát. Egyikünket sem engedték be hozzá. Némán töltöttük el az egész éjszakát, egymás mellett ülve. Egy szemhunyásnyit sem aludtam.

Egyidejűleg álltam fel Domonkossal, mikor az orvos kilépett a kórterem ajtaján. Fél szemmel még azt is láttam, hogy Domonkos egy szó nélkül megszakította a hívást, amiben az imént még veszekedett. Izzadt a tenyerem. Rettentően vártam valami használható információt végre miközben rettegtem attól, amit hallani fogok.