Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Hᴜsᴢᴏɴʜᴀʀᴍᴀᴅɪᴋ

Dᴏᴍɪɴɪᴋ

Életem során sokszor voltam fent és lent. Ahányszor rossz szériába csöppentem, mindig kerestem belőle kiutat, tudtam, hogy képes vagyok felküzdeni magamat bármilyen mélyre is estem. Azonban ahhoz, hogy képes legyek elkezdeni a visszamászást a szakadékból először földet kellett volna érnem, de én csak zuhantam megállás nélkül. Mikor azt hittem nem lehet már rosszabb, az élet megmutatta nekem az ellenkezőjét. És még közel sem volt vége. Könny áztatott szemekkel ültem egy kórház sürgősségi osztályán, a barátnőm miatt, akinek minden emléke rólam odaveszett egy baleset közepette és mindeközben sorra hagytam ki a kötelező kezeléseket és tornákat, amik a Leipziggel kötött szerződésem alappillérei voltak. Menedzserem üvöltöző hívását pedig már mondhatni tárt karokkal vártam, amint fülébe jut, hogy lemondtam minden rehabilitációs időpontot.

- Minden rendben lesz- Domonkos mély hangja szakított ki letargikus állapotomból. Bizonytalanul néztem rá. Ezt én egyáltalán nem így látom. - Gyere velem, bemegyek a főorvoshoz. Mielőbb vissza kell szereznünk Delinát- ebben egyetértettünk. Meg sem várta válaszomat, rögtön útnak indult. Megszaporázott léptekkel haladtam utána. Rettegtem attól, hogy azt mondják Delina örökre elvesztette az emlékeit.

Eleinte aggasztottak a fehér falak és a kórház szag, amik ezúttal teljesen eltörpültek a valódi problémák mellett. Egy rövid kopogást követően nyílt előttünk az iroda ajtaja.

- Jó napot! Fáradjanak beljebb- invitált be minket Delina kezelőorvosa. Gyomorgörcsöm még erősebb lett, ahogy a férfi sóhajtva ült le velünk szembe. Ne-ne-ne, kérlek ne. - Nos, a beteg állapota szépen javul...

- Amnéziás- vágott közbe Domonkos hevesen. - Nem emlékszik az elmúlt hetekből semmire, de komolyan semmire. Ön szerint ez javulás? - Ujjai idegesen doboltak a szék karfáján. Meg kell hagyni, nem szívesen lettem volna Domonkos vitapartnere a Parlamentben.

- Igen Decker Úr, ezt mi is diagnosztizáltuk. - Küldött szigorú pillantást a póker arccal ülő politikus felé. Még csak nem is pislogott. - Az eszméletvesztés nem ritka esemény autóbaleset következtében. Mivel Delina kevesebb, mint egy órája tért csupán magához, még kellenek vizsgálatok mielőtt megállapíthatjuk pontosan milyen fajta amnéziával állunk szemben. - Folytatta.

- Emlékezni fog valaha rám? - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy választ követeljek a kérdésemre. Én nem voltam olyan jó az érzéseim elrejtésében, mint Ők. Rettegtem, és nem féltem ezt kimutatni.

- Ameddig nem tudjuk pontosan milyen súlyos a sérülés, nem tudok válaszolni a kérdésére- úgy válaszolt, mint a hentes a boltban mielőtt lemérte volna a vásárolni kívánt húst. Rögtön felment bennem a pumpa. Kedvem lett volna üvöltve közölni vele, hogy napok óta nem alszom, nem eszem, a karrieremet tálcán kínálom a bukásomat-akaróknak és a szerelmemnek fingja sincs róla, hogy ki vagyok és miket tettem meg érte, értünk. De Domonkos megelőzött.

- Maga szórakozik? - Halkan tette fel a kérdést, minden betűből érződött a vihar előtti csend. Nem válaszolt az orvos. - Tudja, én nem hiszek az olyan mondvacsinált dolgokban, mint az orvosi eskü. Magának ez egy cseppet sem számít, így nem várom el, hogy azért gyógyítsa meg a lányomat, mert erre esküdött fel. Azonban szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy napi ezer Euróval tömöm a maga zsebét a kórházi számlákon felül- hazudnék, ha azt mondanám meglepő volt ezt hallani-, ezt nálunk Magyarországon kenőpénznek hívja a köznyelv, és itt Ausztriába hogyan nevezik? - Mind tudtuk, hogy ez egy újabb költői kérdés. - Nekem a lányom az egyetlen dolog, ami számít ezen a Földön, szóval kérem; gondoljon a saját gyermekére és hozza vissza a lányomat teljes egészében- állam a padlót súrolta hallgatva Domonkos burkolt fenyegetését. Azt a kurva. Ha valaminek van okom jelenleg örülni, az az hogy egy oldalon állok vele.