Jégmadár- Szoboszlai Dominik [Befejezett]

Nʏᴏʟᴄᴀᴅɪᴋ

Dᴇʟɪɴᴀ

A dal úgy szól; „I wish I could you back into a stranger". És én ezt kívántam. Azt akartam, hogy újra csak egy idegen legyél számomra. Vissza akartam forgatni az időt egészen odáig, hogy akkor ott, a Puskás Arénában ne hagyjam elindulni ezt az erdőtüzet, ami porig égetett mindent bennem és körülöttünk. A többiek téged hibáztattak, én pedig ezt csendben hallgattam, holott én is hibás voltam; vakon követtem egy kósza álmot veled kapcsolatosan fittyet hányva minden figyelmeztető jelre. Ostoba voltam és még ostobábbá válltam egyedül állva egy porig égett erdőben, azon gondolattal fejemben, hogy az, aki felgyújtott mindent, vajon visszatér-e még a színhelyre.

⚜️⚜️⚜️

Ez volt a hetedik nap, hogy még mindig a hamut tapostam lábaimmal, néha-néha lépkedve egyet valamerre, de lényegében sosem változott a tartózkodásom helyszíne -ahogyan az érzelmeim sem.

Az első napokban teljesen összetört voltam. Az érzések olyan csatát vívtak bennem, mintha valamely világháború játszódott volna újra. Mikor az egyik felülkerekedett a másikon, akkor a vesztésre álló fél rögtön visszatámadt. Két rossz szokásomat legalább óránként gyakoroltam. Ajkaim sebesre voltak szabkodva, míg körmeimet feszegetés közben letörtem. Noha, az utóbbit már sikerült orvosolni az előbbit még mindig nem. Ahogyan hozzáért sebes számhoz az étel vagy ital, visítani tudtam volna a fájdalomtól. Alig ettem valamit.

Egy hét elteltével kezdtem összeszedni magamat. Képes voltam újra odafigyelni órákon. A tanulás oly' annyira lefoglalt, hogy minden szabadidőmet a szobám falain belül töltöttem jegyzeteim előtt. Így próbáltam elterelni a gondolataimat. Ajkaim még mindig sebesek voltak és nem egyszer kaptam magamat azon, hogy hirtelen megéreztem a fémes ízt a számban. Zsuzsa úgy aggódott értem, mintha a saját lánya lettem volna. Próbáltam őt is a "rengeteg tanulnivalóm van" dumával lerázni apával egyetemben -mindketten elhitték. Az álarcomat úgy sikerült magamra ragasztanom, hogy sem barátnőim, sem apa nem látott át rajtam. Érezték, hogy nem vagyok jól, de gőzük sem volt arról mi is játszódhat le bennem, így kénytelen voltak a szavaimnak hinni, amik csupa hazugságból álltak. Nem beszéltem senkivel sem Róla és arról az estéről sem. Mindössze egy ember volt, aki ez a hét alatt képes volt megmozdítani bennem valamit és az Ő maga volt. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni Őt és az üzenetét.

Dominik: ne haragudj kerlek

Delina: Átbasztál

Dominik: sajnalom

Delina: Csak hagyj békén

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem hagyott békén. Mindig írt, én pedig bő órákkal később, de mindig válaszoltam. Utálni akartam Őt, ha már muszáj voltam elfogadni a közösnek nevezhető múltunkat. Azonban a szívem nem így gondolta, képtelen voltam távol tartani magamat tőle. Rideg voltam vele -ez volt a legtöbb, amire képes voltam. Egy szavas válaszokat kapott és azokból sem a kedvesebb fajtát. Egyetlen egy üzenete volt három nappal ezelőtt, amire rögtön visszaírtam.

Dominik: hianyzol

Delina: Te is nekem

Ekkor nem arról beszéltünk, hogy mennyire haragszom rá vagy arról, hogy Ő mennyire sajnálja. Ez a két rövid üzenet teljesen más volt. Tudtam, hogy nem kellene bíznom a szavaiban, mégis reményt adtak újra. Valóban egy marionett bábú voltam a szakadék szélén táncolva, amit Dominik irányított és Ő nemes egyszerűséggel rángatta a madzagokat egyre közelebb a mély felé, hogy aztán onnan egy mozdulattal beljebb rántson ezzel még épphogy életben tartva. Tisztában voltam azzal, hogy nem szabadna beszélnem vele, de képtelen voltam nem válaszolni. Minden alkalommal elterveztem, hogy ez volt az utolsó alkalom, míg végül a fájdalom annyira el nem hatalmasodott felettem, hogy kénytelen voltam kezembe venni a telefonomat ezzel könnyítve lelkemen. Nem akartam tudomást venni a dolgok valódi oldaláról. Ezerszer is átrághattam magamat mindenen, nem változtatott semmin sem.