Többet érzek mint barátság..<3

25. fejezet

Az este amint vissza mentem, láttam ahogy Mark szétterülve szunyókál az ágyamon. Tiszteletben tartotta, hogy egyedül szerettem volna lenni. De mégis ott volt. És vigyázott rám. Nem akartam zavarni, így befeküdtem a fotelembe.
Reggel írtózatos fej fájással, ébredtem. Arra lettem figyelmes, hogy már az ágyban ébredtem. Egy cetli volt mellettem letéve az ágyra.
Ahogy olvastam, egyszerre lettem szomorú, és nyugodt.

"Mark.♡

Jó reggelt törpe, haza mentem pár cuccomért. Mire felkelsz már ott leszek."

- Na hát ez nem sikerült. – kuncogtam, de pont ekkor lépett be az ajtón lihegve.

- Mi az futottál? – keltem ki az ágyból, míg ő ledobta a táskáját a fotelbe.
‐ Siettem vissza hozzád. – öleltem meg, s a fejemet a nyakhajlatába fúrtam, ő pedig a derekamat karolta át. Egy ideig csak öleltük egymást, majd megszólalt csendesen.

- Jól vagy? – engedt el, hogy a szemembe nézhessen.
Egy ideig nem szóltam semmit csak vissza mentem és leborultam az ágyamra, és a plafont kezdtem figyelni. Mellém feküdt, és megfogva a kezem, csöndben figyelt engem.

- Annyira szeretném tudni, hogy mi jár a fejében, mikor egymás közelében vagyunk. – gondolkodtam el.
- Emily! – ült fel Mark. A könyökömmel támaszkodva néztem rá, amolyan "igen?" nézéssel.
- Szereted őt? – ezen a kérdésén elgondolkodtam. Amit érzek iránta.. még magamnak sem tudnám olyan könnyen megmondani.
- Hát.. én.. – nem tudtam mit mondhatnék, visszadőltem, s a párnámba nyomtam az arcom.
Megkedveltem őt. De valahogy még is féltem tőle. Féltem az érzéseim. Nem akarok csalódni.
Felültem, hogy szembe nézhessek a legjobb barátommal. A szemeiben aggódást láttam. Aggódik, hogy padlóra kerülök. Megint. Szóra nyitotta ajkait, én viszont gyorsan hozzábújtam. Nem mondott semmit, csak ölelt. Úgy bújtam hozzá, mintha az éltem múlna rajta.

- Nagyon szeretlek, és köszönöm, hogy itt vagy nekem.. de még magam sem tudom mit érzek. – suttagtam, ő pedig szavak helyett erősebben ölelt. Éreztem ahogy végig folynak megint a könnyeim az arcomon, megpróbáltam öket letörölni, de Mark gyorsabb volt. Eltolt magától, majd két kezébe fogta az arcom, s a hüvelykujjával letörölte azokat.

- Minden rendben lesz! – mondta bíztató mosollyal. Én pedig aprót bólintottam, majd kikelve az ágyból elindultunk le a konyhába reggelizni.

- Mit szeretnél enni? – kérdeztem háttal állva Marktól. Nem szólt semmit, ezért hátra néztem a vállam fölött, csak nézett maga elé. Ami őszintén szólva kissé furcsa volt. Így közelebb mentem, és a kezemet lebegtettem előtte, hátha visszatér a jelenbe.

- Min gondolkodsz ennyire? – ültem le mellé.
- Milyen nap van ma? – kérdezte teljesen komoly arccal.
- Szombat. – mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Miért? – kérdeztem tőle mostmár aggódva.
- És hanyadika? – najó ez mostmár megjeszt.
- 17. – mondtam neki. – De mondd már el, hogy mivan! – parancsoltam rá, mire rám nézett.
- Jövőhét pénteken lesz a tavaszi bál. – és nekem egyből leesett.
- Te jó ég. – kaptam a szám elé.
Hogy ez miért olyan rossz? Álltalában 1-2 héttel előtte szokták elhívni egymást a suli diákjai a bálra. És egyikünknek sincs még párja. Se nekem. Se Marknak. Kész, vége. Együtt megyünk akkor. Nem mondom, hogy olyan rossz lesz vele lenni, de azért jól esett volna nekem hogyha Bryce hív el.. és Mark pedig eltudná hívni azt a lányt akiért oda-vissza van már egy jó idieje. De ilyen későn lehet, sőt biztos, hogy nem találunk párt a bálra.
- Nyugi, majd megoldjuk. – nyugtattam a legjobb barátomat. Nem szólt, csak egy jó nagy sóhaj hagyta el ajakait.
- Hé! Elmegyünk abba a kávézóba, ahol akkor voltunk mikor megismertük egymást? – kérdeztem, majd mosolyogva bólogatott.