Többet érzek mint barátság..<3

32. fejezet

Bryce szemszöge:

Éppen felajánlottam a haveromnak, hogy menjünk kocsival, mikor megpróbált lebeszélni, hogy inkább menjünk gyalog.
A végére már csak beadtam a derekam. Legalább lesz időm kiszellőztetni a fejem az úton.

Miután bezártam az ajtót, el is indultunk. Egész úton Emily járt az eszemben. A gyönyörű haja. A gyönyörű szeme. A gönyörű telt piros ajkai. A gyönyörű teste. A hangja. Az ölelése. A csókja. Az együtt töltött perceink. Az együtt alvásunk. A gondolataim miatt, halvány mosoly szökött az arcomra.

De egyből le is hervadt, ahogy eszembe jutottak azok a gondolatok, amikor majd mást fog ölelni, csókolni, és szeretni. Muszáj vele beszélnem. Össze kell szednem minden bátorságom.

Ahogy oda értünk a sulihoz, meg is torpantam. Nem mozdult a lábam, mintha földbe gyökerezett volna.
Hihetetlenül féltem, féltem a szemébe nézni. Hogy állhatnék oda elé így? Szombat este óta nem beszéltünk. Én kerültem őt. Gondolom, nem is tudja miért. Áh honnan is tudhatná. Istenem, miért vagyok ennyire elcseszett?

- Mi az nem jössz? – fordult vissza Justin. Mire bólintottam, aztán újra elindultam be a suliba.

Ahogy beértünk a nagy terembe, egyből keresni kezdtem a szememmel Emilyt. Te jó ég. Még levegőt is elfelejtettem venni, amint megláttam őt. Kibaszott gyönyörű ez a lány. Az egyik asztalnál láttam egy sráccal. Ha jól láttam Mark lehetett az. Bár nagyon remélem. Nem volt valami jó kedve, ahogy láttam. Meredve bámult maga elé. Nagyon rossz érzés volt így látni őt. Oda akartam volna menni megvígasztalni, és nyugtatni, hogy én mindig itt leszek neki akármi történjen. De nem tehettem. Gyáva vagyok, tudom. Sóhajtva néztem a  magam mellett álló haveromra, aki ugyan így keresett valakit a szemével. Majd megakadt a szeme egy lányon. Stacey. Hosszú barna haj, barna szem. Nagyon szép lány, de nem valami népszerű. Eléggé zárkózott tipus. 1 évvel fiatalabb nálunk.

- Mivan tetszik? – böktem oldalba a mellettem figyelő barátomat.

- Hagyj már. – nézett rám kuncogva, majd újra a lányra vezette a tekintetét.

- Mi lenne ha nem innen figyelnéd minden mozdulatát, hanem oda mennél? – vetettem fel az ötletet.

- Nem is tudom. – húzta a száját.

- Na, menj már! – löktem meg.

- Jólvan, oké – indult meg.

- Legalább neked csak sikerül. – suttogtam utána.

Újra Emily-re néztem. Furcsán néztem, mintha valakit keresne. Aztán rajtam álapodott meg a tekintete. Nagyot nyeltem. Nem tudtam mit tehenék, így ijedtemben ki indultam a teremből. Kiszaladtam az udvarra, és leültem egy padra. Miért szaladtam ki? Miért ijedtem meg egyáltalán? Ahj az istenit már. Miért van rám ilyen hatással ez a lány?

A térdeimre támaszkodva, temettem tenyereimbe az arcom. Mintha megéreztem volna, hogy itt van. Felnéztem, és leült mellém a padra. Nem szólt egyikünk sem, egy rohadt szó nem jött ki belőlem. Még a levegőt is szaporábban vettem.

Ahogy rá vezettem a tekintetem, arcát megvilágította a lámpa fénye. Arca csillogott. A szeme piros volt. Mintha sírt volna.
Ez is az én hibám, biztos vagyok benne.

Mély levegőt vettem, majd szólásra nyitottam a számat.
De ő megelőzött.

- Ne! Ne szólj semmit. – mondta  halkan, majd közelebb ült. A szívem gyorsabban vert mint eddig. Levegőt is alig kaptam.

Mélyen a szemeimbe nézett, egyik kezét az tenyeremre tette ami a combomon pihent.

- Tudod! Haragszom rád. – mély levegőt vett, majd folytatta‐ de ugyanakkor.. – a kis meleg kezét az arcomra tette, közelebb jött. Ajkait pedig lassan rá illesztette az enyémre. Nem sokáig gondolkodtam, egyik kezem a tarkójára vezettem. Közelebb húztam magamhoz, s úgy csókoltuk egymást mintha nem lenne holnap. Imádom ezt a lányt.