~Ameddig akarod~ Kylian Mbappé ff.

41.

A következő meccsre már tényleg csodásan voltam, az orvos biztos nem így fogalmazott volna, de az a lényeg hogy játszhatok! A Chelsea ellen remélem hasznomat is veszi a csapat. Végülis a címvédőt kéne legyőzni! Mondjuk ez a tény nem kevés aggódással töltött el, hiába nagyon ritka, hogy egy csapat két egymást követő bajnokok ligájában is jól teljesítsen azért nem lehetetlen. Hát nem kevés aggódással várom az esti meccset. Legalább itthon lépünk pályára...

Pár órával később próbáltam összeszedni magam, mégis csak fontos volt, hogy jól szerepeljek. A szokásos köröket lefutva felkaptam az öltönyőmet, amit még mindig rühellek, majd egy övtáskát (amiben csak a szükséges dolgaim voltak) magamra kapva indultam el. Ja meg persze az elmaradhatatlan napszemüvegem is ott csücsült az orromon. Sapkát is vettem volna, de a hülye öltönyhöz nem passzol semmilyen! Mivel szokásosan késésben voltam, ezért villámsebességel hajtottam a stadionig, persze csak képletesen, minden közúti szabályt betartottam! Nagyon áldom az eget, hogy végre letettem a jogsim, ugyanis a sofőröm nem hajthatott be a "személyzeti bejárón", ahol minden játékosnak van név szerint ellátott parkoló, de úgy kénytelen voltam a tömeg szeme láttára kiszállni az autóból, amiből már bőven elegem volt. Hátra a parkolókhoz tényleg nem jut be senki, belátni se lehet, így pár képpel kevesebb születik rólam.

A színtén szokásos üdvözlések után átöltöztem végre a jóval kényelmesebb bemelegítős szettbe, majd a többiekkel együtt kivonultunk a pályára. A kedvenc számaim mentek egész végig, ami tök jól hangulatba hozott. A rég nem hordott itthoni mezünket vettük fel, ami először nagyon nem tetszett, de kezdek megbarátkozni vele. Beálltam a szokásos helyemre a sorban, majd a mellettünk ácsorgó szokatlan módon sárga mezes csapatot kezdtem el kémlelni.

A sípszó hallatával szinte tudatlanul, a berögzött mozdulatnak hála elrúgtam a labdát, így elkezdődött a mérkőzés. Az első félidő nem volt rossz, gólt is szereztünk, igaz nem az én érdemem volt, de így is viszonylag elégedetten léptem le a pályáról. Hát ez kár volt, ugyanis a második félidő borzalmasan rossz volt, tőlünk egyszerűen senkinek nem jött össze semmi, így a biztos 1-0-ból lett 1-2, nem a mi javunkra. Köztudott, hogy utálok veszteni, így már szaladtam is volna le a pályáról, de a hátam mögül meghallottam egy hangot.
-Várj, légyszi!-hátrafordultam, így a 19-es számú Mount nézett velem szembe.
-Szia, Mason ugye?-kérdeztem csak a formalitás kedvéért, ugyanis természetesen tudtam ki ő.
-Igen, te meg Kylian, igaz?-kérdezett vissza ő is, gondolom ugyanazon okokból.
-Igenigen. De te hogy hogy nem ünnepelsz?-kérdeztem felvont szemöldökkel a csapattársai felé pillantva.
-Ráér majd ha tényleg nyertünk. Ne igyál előre a medve bőrére, ahogy a mondás is tartja-legyintett-Meg amúgyis szerettem volna megkérdezni, hogy nem-e cserélnél velem mezt. Tudod, gyűjtöm őket és a tied még nincs meg-vakarta meg a tarkoját.
-De, persze. Én is gyűjtöm őket amúgy, el is felejtettem, hogy elkérjem a tied. Nem igazán játszottunk még egymás ellen nem?
-Szerintem még soha-nevetett, majd én is.
-Na akkor odaadom, jó?-mutattam a mezemre, mire csak bólintott, így le is kaptam az említett ruhadarabot, Mason pedig szintén elvégezte a mozdulatsort. Szerintem kilóméterekről lehetett hallani a kamera kattogást, ami ebben a pillanatban hangzott fel.
-Na, örültem a szerencsének-nyújtottam át a mezem.
-Én is. 1 hónap múlva Londonban-kacsintott, majd a szokásos félig ölelés, félig kézfogás után csatlakozott azért az ünneplő csapattársaihoz, én pedig bevonultam az öltözőbe.