~Ameddig akarod~ Kylian Mbappé ff.

33.

1 hónap telt el szinte eseménytelenül. Persze, meccsek voltak, de semmi igazán fontos, mindenhol elég jól állunk, a legjobb 8-ba is bejutottunk a francia kupán, illetve a tabellán is nagyon jó helyen szereplünk. A meccsek mellett rengeteget edzettem, Aline-t szinte el is hanyagoltam. Futottam, edzőterembe jártam, meg persze cseleket és rúgásokat is próbáltam tökéletesíteni. Persze, ez edzésen ment a legjobban, de önállóan is igyekeztem. Egyik nap éppen a közeli parkban futottam a kezdeti tavaszi jó időt kihasználva, mikor csörgött a telefonom.
-Szia szépségem-szóltam bele miután leolvastam a kontaktot a kijelzőről.
-Kyli...ugye átjöttem a szüleimhez-kezdte-Nem volt itthon senki, de azért minden helyiségbe benéztem, így apukám dolgozószobájába is.
-De mi a baj kedvesem?-kérdeztem, ugyanis egyszerre éreztem a hangját szomorúnak, dühösnek és összezavarodottnak.
-Örökbe vagyok fogadva-jelentette ki kerek-perec.
-Mi?-kérdeztem egyből teljesen lesokkolódva.
-Megtaláltam az adoptálási papírokat
-Szeretnéd, hogy odamenjek?
-Kérlek-így egyből hazarohantam majd autóba pattantam és célegyenesen Lin szüleinek háza felé hajtottam Párizs forgalmas belvárosában.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és a megfelelő lakás elé érve kettőt koppintottam az ajtón. Aline egyből ajtót is nyitott, majd zokogva a nyakamba borult.
-Nem hiszem el, hogy nem mondták el-mondta hitetlenkedve.
-Hé, lehet volt rá nyomós okuk-toltam el magamtól, majd az állát finoman megfogva a szemébe néztem-Próbáld kevésbé negatívan látni a dolgot. Tudom, hogy nehéz, de meg kell először beszélned ezt a szüleiddel. Szeretnéd hogy maradjak vagy inkább menjek el?-mosolyogtam halványan.
-Ezt egyedül kell megoldanom. Majd felhívlak, ha végeztem-nyomott egy apró csókot az ajkaimra, majd a lányt hátrahagyva elindultam hazafelé.

Pár órával később éppen a kanapén punnyadtam a TV képernyőjét bámulva, amelyen éppen az egyik sorozatom egyik epizódja ment, amikor kivágódott a bejárati ajtó. Jó, inkább csak kinyílt, de így drámaibbnak tűnt. Aline csörtetett be, az arcáról képtelenség volt leolvasni bármit is. A távirányítón a megfelelő gombot megnyomva megállítottam az éppen futó részt, majd minden figyelmemet a barátnőmnek szenteltem.
-Hogy ment szépségem?-karoltam át az éppen mellém telepedő lányt.
-Meglepően jól-felelte-Kiderült, hogy anyukám sehogy sem tudott teherbe esni, így inkább az örökbefogadás mellett döntöttek. Azt azonban nem akarták, hogy ezt bárki tudja, az adoptálási folyamat alatt anya végig otthon volt, sehova sem mozdult ki, minden ismerősnek és barátnak azt mondták, hogy veszélyeztetett terhes. Alapos megfontolás alapján esett rám a választásuk, nyilván fontos volt, hogy hasonlítsak rájuk, hogy senki se fogjon gyanút, többek között én se. Valahol megértem őket, de ez akkor sem a legmegfelelőbb út volt. Megkértek, hogy ne híreszteljem a dolgot, de neked mindenképp el szerettem volna mesélni.
-Azta...Nem is tudom mit mondjak-képedtem el teljesen-Azért sikerült megemésztened a hírt?
-Még egy kis idő biztos lesz, de igyekszem-mosolygott egy aprót, majd mellkasomra hajtotta a fejét.