𝙷𝚎𝚕𝚕𝚎𝚟𝚊𝚝𝚘𝚛 ˢᵒᵘᵏᵒᵏᵘ ᶠᶠ

32.𝑭𝑬𝑱𝑬𝒁𝑬𝑻

„–Te meg mit művelsz? -hangzott a hideg kérdés a vörös hajú szájából, s Dazai csillogó szemekkel fordult a fiú felé.

–Virágot szedek -felelte egyszerűen, mintha ez csak természetes lenne egy tizenhét éves fiú szájából hallani.

–Te? Virágot szedni? Mégis kinek? -tette fel a kérdést Chuuya érdeklődve, azonban a barna már nem is figyelt rá.

–Nem tudom, szerintem szépen mutatna a szobámban -motyogta halkan, maga elé bámulva, kezében szorongatva megannyi tulipánt."

         Bár a vörös hajút rengetegszer idegesítette a barna hajú fiú, nem mondott le a társaságáról. Magányos napjain jól jött egy vele egyidős barát, aki beszélt magától, nem kellett őt erőltetni. S Chuuya néha el is gondolkodott azon, mégis hogyan tudja ennyi ideig járatni a száját. Ráadásul sokat is mosolygott.

         Dazai rendes fiú volt, aki nem érdemelt ilyen sorsot, azonban a múlton már nem változtathatott. Megvoltak a maga problémái és titkai, ugyanúgy mint a vörösnek, melyet egyikük sem jelentett ki, a szívüket pedig nyomta. Azt gondolta, mégis minek osztaná meg egy idiótával? Mégis ez az idióta motoszkált nap mint a nap a fejében.

      Chuuya maga elé meredve figyelte a padlót, melyre már rászáradt a vér. A piros nedű bűzlött, egyszerűen annyira undorító szagot árasztott, hogy Chuuya a semmit is képes lett volna kiöklendezni magából. Olyan volt, mintha hónapok óta itt lenne egy halott test. Nem állt messze a valóságtól, bár halott nem volt, de test is, helyesbítve két test, tele sebekkel.

        Mióta Gin meg lett kínozva, a lány fel sem kelt. Lélegzett, azonban eszméletét vesztette és Chuuya attól félt, ha nem fog kapni rendes ellátást a végén még bele is halhat a sebekbe. Maga sem nézett ki jobban, sőt! Sokkal csúnyábban festett, azonban mégis volt annyira ereje, hogy ébren maradjon. Látni akart, ahogy azon az ajtón besétál és megmenti őt.

–Nincs semmi hasznotok -felelte idegesen Eigo, tekintetét a két test között járatva. –Az egyikőtök túl gyenge, te pedig túl makacs vagy. A makacsságod fog a halálba sodorni Chuuya-kun.

        Azonban a vörös szóra sem méltatta a férfit, ki tovább bosszankodott. Eigo a napokban nem látogatta meg őket, viszont nem azt jelentette, hogy másoknál nem volt. Chuuya elméjébe égett társainak szörnyűséges sikolya, a férfi ördögi kacaja. Néha összeszorult a szíve, ahogy társai kétségbeesett kiáltásait kellett hallgatnia, de nem tehetett semmit.

–Szabadok lehetnétek már régen, ha beszéltetek volna -sziszegte idegesen a kék hajú férfi. –de egyikőtök sem hajlandó egy fikarcnyi szót sem mondani nekem! Mi olyan nehéz beszélni?

–Nem adhatjuk ki a maffiát, sem pedig Mori-sant -felelte halkan, üveges tekintettel. –Miért olyan nehéz megérteni?

–Feleselni bezzeg mindnek van ereje -motyogta orra alatt Eigo, tekintetét Chuuya sebes testén járatva. –Tudod, hogy időbe telik még minden sebed begyógyul és nem marad utána semmi? -a vörös nem válaszolt. –De okozhatok még neked fájdalmat és olyan sebeket is, melyeknek a helye mindig ott fog maradni -suttogta maga elé, Chuuya szemei élesen villantak egy pillanatra, azonban a hideg fém a testében minden szót benne rekesztett.

          Nem is látta mikor került a férfi kezébe egy kés, csak annyit érzett, hogy a tárgy már a testében van. A tüdejében rekedt minden levegő, szemei hatalmasra nyíltak, s a vörös folyadék lassan kezdett szivárogni a sebből. Eigo mosolyogva figyelte a meglepett fiút, aki továbbra sem szólt semmit, bár nem mintha tudott volna.

        Azonban a pillanatot egy hangos csattanás törte meg, mely kintről származott. Eigo csak egy mindensejtő mosollyal távozott a teremből, magára hagyva a két maffiatagot. Chuuya hallotta, hogy odakint Akutagawa erőteljesen magyaráz a bent tartózkodónak, ahogy az Iroda tagok undorító szavakat vágnak a kék hajú férfihoz.

         Azonban Eigo nem adott semmilyen jelet sem arról, hogy érdekelné őt a lebukása, így a maffia és az iroda egyszerre indult be az épületbe. Hallani lehetett a robbanásokat, az éles hangokat, a sikításokat, Akutagawa képessége szinte összeomlasztotta a kórházat, de ne is beszéljünk Kenji szupererejéről, aki ki tudja miket dobálhatott.

         Chuuya nehéznek érezte a szemeit, hirtelen tört rá a fáradtság. A hónapokban annyi vért vesztett, mégsem halt bele. Eigo tudta, hogyan vigye tovább, hogyan kínozza tovább a testét, most pedig megunta. Ezért is pihent a vörös oldalában egy kés, melyet szintén vér borított. Ne is beszéljük a számtalan sebről, melyek még mindig nem gyógyultak meg.

        Rettenetes bűz árasztotta el a szobát, a vér szaga keveredett a régi dohos tárgyakkal, a füsttel, mely a robbanásoknak volt köszönhető. Rosszul volt, borzalmasan érezte magát, azonban szüntelenül az ajtót figyelte várva. Arra várva, hogy egy barna hajú, kötszerpazarló idióta belépjen azon s nyugtató szavakat mondva megmentse őt.

És az ígért rész el is jött.
Huhaa, nem erősségem a véres jelenetek leírása, viszont szeretem őket olvasni. Ha megpróbálnám részletezni, szerintem még én is belezavarodnék.
Hát, alig két részecske maradt hátra...ami miatt szomorú vagyok, mert emlékszem, hogy mennyi ideig írtam ezt, mire jónak találtam. Jó, az utolsó három fejezetet megírtam három nap alatt, de ez részletkérdés.
Legyen csodás estétek vagy amelyik napszakban olvassátok!