A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

Előszó - Hullócsillag

Azt gondoltam, érzelmileg elérhetetlen vagyok. De ez csak azért volt, mert a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy ott vagy nekem valahol. Valótlannak éreztem mással lenni, miközben Hozzád tartozom. Amióta a fizikai síkon is egymásra találtunk, végre letisztult előttem minden. Megérte várnom Rád. Azóta minden napom a legszebb nap az életemben.

A réten fekszünk, egymás mellett, elveszve egymás tekintetében. Egész életemben kerestem a helyem. Tanakodtam, hogy hová költözzek, kikkel barátkozzak, hogyan öltözködjek, mivel töltsem a szabadidőm ahhoz, hogy megélhessem önmagam. Amióta az életem része vagy, mindez letisztult és egyértelművé vált. Melletted igazán önmagam lettem, megtaláltam a helyem. Minden cselekedetem természetessé és könnyeddé vált. Minden szituáció egyszerű és közös erővel gyorsan megoldható. Egy csapat vagyunk jóban és rosszban. Egymást támogatjuk és erősítjük. Egyek vagyunk. Szétválaszthatatlanok. Ha tehetném, az idők végezetéig fognám a kezed. Kívül-belül tökéletes vagy számomra, és még annál is több. Szabadok vagyunk külön-külön és együtt is. Szabadabbak vagyunk most, mint korábban valaha. Egymásnak mindig jót kívánunk és tiszta érzelmekből cselekszünk. Ismerlek sok ezer évvel ezelőttről, hiszen már akkor is egymás társai voltunk.

Itt fekszünk a napsütéses réten egymás mellett, és azon merengünk, hogy mennyire tökéletes az életünk. Az ősi, mély, őszinte szeretet és szerelem köztünk mindenek fölött áll. Fantasztikus és semmihez sem fogható a közösen töltött időnk energiája. Felnézek Rád, és Te is felnézel rám. Az Istent és Istennőt látjuk egymásban. Sok-sok év elteltével is vonzódunk egymáshoz és örömteli bizsergéssel tölt el minden apró érintés, mosolyt csal az arcunkra minden közös pillanat.

Egymás lelki társai vagyunk, és mindig is azok maradunk. Minden sejtemben érzem, hogy azért születtünk le e világra, hogy az életünket együtt töltsük.

Rágcsálni kezdtem a bambusz tollam végét, miután az utolsó sorokat is papírra vetettem. Szememmel gyorsan átfutottam a leírtakat, a sebes körmölésem következtében elvétett elírások után kutatva –, na nem mintha bárkinek is szándékoztam volna az orra alá dugni. Ez az én naplóm, az én gondolataim. Legalábbis a terapeutám szerint jót tesz, ha írásba foglalom a vágyaimat. Habár nem biztos, hogy ezt ő pont így értette, elvégre nem feltétlenül osztozik a lelkesedésemben a spiritualitás iránt. Tudom, tudom, hogy egy PhD-t végzett szakember szerint nincsenek reális elképzeléseim a Nagy Ő-t illetően. De ezt az örömöt szeretném mégis meghagyni magamnak.

Miután megelégedtem a kis listámmal, behajtottam a naplóm fedelét, és gondosan a szín szerint rendezett könyvespolcom üresen hagyott hézagába süllyesztettem, két, szintét éjkék kötet közé. Kiszedtem a fülesem, és leállítottam a laptopomon szóló lofi-mixet. A szomszéd szobából hangos nevetés szűrődött át, gyanítottam, Aliznál még mindig ott a vendég. Az este folyamán találkoztunk a sráccal (Tivadar? Vagy Titusz? Már nem igazán emlékszem.), akivel Aliz rövid idő alatt kellemesen összemelegedett. Én persze túl zárkózott vagyok ahhoz, hogy egy vadidegennel egyetlen pohár meggysör után felhőtlenül elcseverésszek, de mivel a barátnőmmel könnyen megtalálta a közös hangot, és mindenképp egymás társaságában akarták tölteni az estét, mindhárman a nyolcadik kerületi albérletünkben kötöttünk ki. Szerencse, hogy a két hálószobás lakáskában Alizzal nem kell egy helyiségen osztoznunk, így én feltűnésmentesen elvonulhattam a kis bunkerembe, hogy megpróbáljam elnyomni a feltörni készülő depressziómat. Egy jó ideje már tiltólistás, hogy úgy igazán átadjam magam ennek a mélybe rántó érzésnek, ezért ragadtam inkább tollat. Elég volt egy rövid, néma hiszti a kocsma ütött-kopott asztala fölött gubbasztva azzal az elcsépelt mondatommal, hogy „Nekem sose lesz normális fiúm", nem akartam tovább fűzni a negatív gondolatspirált.