A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

2. - Közös halmazok (hiánya)

Még aznap este lebeszéltünk Áronnal egy időpontot a másnap délutáni óráink utánra. Egy középtájt elhelyezkedő asztalnál ücsörögtem egyedül a hallban. Ez az egyetem fedett belső udvara, amely kisebb étkezőhelyen kívül gyakran szolgál a hallgatók kiállított munkáinak helyszínéül is. Az előadásom már háromkor véget ért, én mégis fél négyet beszéltem meg Áronnal, biztos, ami biztos alapon. Közben kipakoltam az asztalra a vázlattömböm, a jegyzetfüzetem, a tolltartóm, a laptopom meg a mustársárga teás termoszom. Mint mindig, most is azt hittem, a felkészüléshez, mosdóba látogatáshoz, megfésülködéshez ésatöbbi, legalább húsz percre szükségem lesz, mégis az idő nagy részét várakozással és a telefonom csekkolgatásával töltöttem.

Fél négy előtt két perccel megjelent az udvar ajtajában Áron, majd rögtön őt követően az alacsony, fekete göndör hajú Szonja is. Hamar észrevettek a szinte üres hallban, és Áron le is ült velem szembe, az asztal túloldalára. Gyorsan letudtuk a szokásos udvariaskodást, majd ezt követően ők bizalmasan egymás felé fordulva susorogni kezdtek. Én közben kínomban a rotringommal egymással párhuzamos vonalkákat firkáltam a rajztömböm felső sarkába.

– Írj majd, mielőtt elindulsz, oké? – kérte Szonja a fiút. – Egy óra múlva már ott leszel nálam, igaz? Én is kábé annyi időt leszek Fruzsival a kávézóban. 

– Majd igyekszünk, de nem ígérek semmit. Írok, amint végeztem.

– Úgy sajnálom, hogy nem lehetek veled! De ha szeretnéd, lemondom Fruzsit, vagy idehívom, és akkor nem kell különválnunk. Itt is van kávé.

– Megleszek, szívem, semmi pánik. Szeretlek, és érezd jól magad Fruzsival! Nemsokára találkozunk – fogta közre a lány csinos, de kissé kétségbeesett arcát a két tenyerével. Nagynehezen sikerült búcsút venniük egymástól, ami után Áron kínos féloldalas mosolyra húzva a száját, felém fordult.

– Aranyos a barátnőd – füllentettem neki megnyugtatásképp, mielőtt szabadkozni kezdett volna vagy valami.

– Igen, az – hajtotta le picit a fejét, és elfojtva egy vigyort beletúrt az állig érő hajába. – Na szóval, van valami ötleted? Hol kezdjük?

– Felírtam pár ötletet, persze ha nem tetszik vagy hozzátennél valamit, mondd csak nyugodtan.

Elétoltam a noteszem a gyorsan lefirkantott brainstormingnál kinyitva.

– Hmm – vakargatta a homlokát eltűnődve. – Budapest az állatok szemszögéből. Nem rossz. Várj, ezt segítesz kiolvasni? – mutatott a helyszínötletekre. Na igen, a kalligráfia-szerű írásom lehet, hogy esztétikus, a laikusoknak azonban inkább csak nehézséget okoz kiolvasni az ágas-bogas betűimet.

– Persze – vettem ismét magam elé. – Csak amik először eszembe jutottak: Városliget, Margit-sziget, Deák tér, Gellért-hegy, Keleti Pályaudvar, Normafa stb.

– Oké, nekem tetszik az ötlet. És akkor minden helyszínen más állatok legyenek, vagy legyen néhány főszereplőnk? Na és mi legyen a sztori lényege?

Már jó húsz perce brainstormingoltunk, amikor meglepettem felnézett rám a teleírt lapok közül.

– Mindig azt akarod, hogy én döntsek – jegyezte meg.

– Mi? Dehogyis – ráztam a fejem kikerekedett szemekkel. – Csak nem akarom, hogy úgy érezd, egyedül döntök. Ezért kérem ki mindenről a véleményed. Azért elég sok dolgot én mondtam, szóval nem mondhatod, hogy mindenben neked kell döntened – vettem az ujjaim közé egy hajtincsemet, zavartan magyarázkodva. – Vagy baj?

– Nem, csak fura – röhögte el magát kínosan. – A lányok mindig maguknak akarják az utolsó szót.

– Azért nem. Főleg, ha azok a lányok már megjártak egy érzelmileg bántalmazó közeget, és nem akarnak másokat is hasonló szituba hozni – böktem ki gondolkodás nélkül, és kicsit bele is pirultam a váratlanul jött őszinteségi rohamomba. De igazából nem bántam meg, sok ember megélt már hasonló dolgot, nincs ezen szégyellnivaló.