A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

15. - Idővel minden(ki) megváltozhat?

Szinte egész nap ezen rágódtam, órákon is alig tudtam koncentrálni. Konkrétan azt se vettem észre, mikor Bárány tanárnő közvetlen nekem intézett egy kérdést. Alig beszéltem valakivel, az MSc-seket meg ahogy csak lehetett, kerülni próbáltam. Bár tudtam, hogyha mindaz, amit Áron mondott, igaz is volt, csak az én érzéseimet próbálta kímélni. Viszont azt is tudtam, hogy bárhogyan is történt, megaláztak, és én voltam a kettősünk gyengébbik fele.

Szonját egyszer láttam messziről a nap folyamán, de vele talán még kevesebb kedvem volt összefutni, mint Áronnal. Még hétfőn a szokásos időben letámadott a hallban, amikor kénytelen voltam szembesíteni a tényekkel. Valamiért úgy láttam, neheztel rám Áron elutasító válasza miatt. Mondtam neki, hogy kérdezze meg őt magát, ha nekem nem hisz. Azóta inkább próbálok nem a közelébe kerülni, fogalmam sem volt, beszéltek-e azóta, de állítani mertem, hogy nem is igazán érdekelt már.

Hazaérve úgy döntöttem, eléggé, sőt, túlságosan is megéltem a szenvedésem. Miért nem tudom elviselni a kegyes hazugságot? Jobban esne, ha egyszerűen megmondta volna, hogy nem tetszem neki, nem lát belém többet egy barátnál, ne is ragozzuk ezt tovább? Nem. És mégis igen. Mert akkor megadta volna annak az esélyét, hogy túljussak rajta. Így viszont önerőből kellett ugyanezt megtennem. És muszáj voltam megtenni, ha nem akartam nyomorogni és várni a soha el nem érkező pillanatot.

De attól még miért is ne lehetnénk barátok?

Már az önmagamnak feltett kérdéstől is hányingerem lett. A friend zone mióta barátság? Meg a másik beetetése, megtévesztése, fölösleges várakoztatása?

Illatgyertyát gyújtottam, hangulatfényt varázsoltam a szobámba, és Enya dalokra kezdtem jógázni. Muszáj voltam lecsillapítani a gondolataimat, hogy képes legyek objektíven tekinteni a valóságra, ne az érzelmeim kavalkádjából. Nem hagyhattam, hogy egy személy miatt teljesen tönkremenjen az életkedvem és az önbecsülésem. Nem hagyhattam még egyszer.

A jóga és az azt lezáró meditáció után új erőre kaptam, és úgy éreztem, tisztán látom már, mit kell tennem, mi hozna legtöbbet a lelki egészségemnek. Nem kell bunkózni, nem kell bosszút forralni vagy ignorálni. Egyszerűen meg kell húzni egy határt kettőnk közt, amivel nem okoz problémát befejeznünk a beadandót, és amivel egyértelművé tesszük, hogy fizikailag és lelkileg meddig léphetünk be egymás terébe. Ezt a megoldást láttam a leghelyesebbnek.

Persze az iránta táplált érzelmeimen nem tudtam változtatni, de a józan eszem szerencsére ideig-óráig felül tudott kerekedni rajtuk, és bíztam benne, hogy idővel ez még könnyebb lesz.

Másnap sokkal jobb hangulatban mentem be az egyetemre. Nyilván nem ugrándoztam örömömben, de azért kellemesen el tudtam beszélgetni a szaktársaimmal, és az órákon is aktívan részt vettem már. Aliz hozzám hasonló módon kerülte Mátét, az incidens óta egyáltalán nem beszéltek. A mai délutánra egyikünk se szervezett megbeszélést a partnerével, a szokásostól eltérően. Örültem, hogy Alizzal valamilyen szinten cinkostársakká váltunk; mivel az MSc-sekkel egyszerre végződött az utolsó óránk, indulás előtt bemenekültünk a női mosdóba egy negyedórára, nehogy keresztezzük valamelyikükkel az utunkat. Vicces volt, mennyire különböző és mégis milyen hasonló szituba kerültünk mindketten.

A hazainduláskor minden energiánkkal arra fókuszáltunk, hogy Áron vagy Máté semmiképp se legyen ott a hall vagy a bejárat környékén. Emiatt is sokkolódtam le teljesen, mikor egy egész másfajta nemkívánatos személybe futottunk az utcára kifordulva. Akire itt legkevésbé sem számítottam, és akitől egyetlen szempillantás alatt visszatért a testembe két év kitörölhetetlen szorongása, fulladozó légzése, szívremegése, és minden velejáró, nyomasztó emlékképe.