A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

16. - Mérgezett alma

Konrád elküldte emailben a tudnivalókat, én meg sajnos eléggé belelkesedtem a feladattól. Szinte a teljes hétvégi szabadidőmet arra fordítottam, hogy összeállítsak legalább egy-két vázlatot az elképzeléseimről. Konráddal szerencsére alig kellett kapcsolatba lépnem, minden infó le volt írva, és csak visszajelzésért küldtem el neki, amivel addig haladtam. Egyébként rettentő fura volt, hogy megint az életem része lett, de úgy voltam vele, hogy amíg a kezemben tudom tartani az irányítást, és nem kell beengednem a személyes terembe, addig nincs is ezzel semmi gond.

És ha már a személyes térről beszélünk, hétfő délután Áronnal a Gellért-hegyen töltöttük az időt. Szerencsére ezen kívül már csak két jelenet, a Feneketlen-tó és a Normafa hiányzott, így az azokat követő alkalmakhoz már nem fog kellenünk elhagyni a sulit. Ráadásul a határidő is eléggé közelgett, már csak három hetünk maradt a leadásig.

Sétálás és rajzolás közben a megszokottól jóval nagyobb távolságot tartottam kettőnk közt. Mikor fel akart segíteni egy meredekebb lépcsőn, ahol kicsit bajban voltam, elutasítottam a kéznyújtását, mondván magam is meg tudom oldani. A feladaton kívül másról nem is beszéltünk, vagy max lerendeztem az adott témát egy pár mondatos válasszal. Nincs az az Isten, hogy nem szúrt szemet neki a pálfordulásom, mindenesetre nem tette szóvá. Biztos tudta, hogy akár projekttársak, akár barátok vagyunk, ez lenne a normális viselkedés. És hogy neki van most legkevesebb joga felhánytorgatni a köztünk tátongó szakadékot.

Nem fogom azt mondani, hogy nem fájt szörnyen. Nagyon hiányzott Áron, hiányoztak a vele töltött tartalmas idők. Még mindig ugyanúgy szerettem. De magamat is szerettem és tiszteltem annyira, hogy felfogjam, ez egy veszett ügy. Úgysem az a szeretet, ha valakit magamhoz láncolok. Az a szeretet, ha látom, hogy a szívem választottja boldog. És ha ő nélkülem boldog, akkor azt el kell fogadnom, és hagynom kell, hogy járja a maga útját.

Este, mikor hazaértem, új email várt a fiókomban. Konrád kérte, hogy valamelyik nap ugrojak már be a leendő bisztróba, hogy vizualizálni is tudjam, mi hol és hogy lesz majd. Nem sok kedvem volt, de a munkámhoz tényleg szükségesnek tartottam a személyes látogatást. Még szerencse, hogyha flow-ba kerülök, meg tudok feledkezni a negatív körülményektől; reméltem, ezúttal is így lesz.

Kedden 11-től volt egy hosszabb lyukasórám, ezért a művtöri előadást követően ki is metróztam az Örs vezér terére, hogy onnan egy alig tízperces sétával eljussak a megadott helyszínre. Gombóc nőtt a torkomba, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csapdába sétálok. A cím alatt viszont tényleg egy szebb időket is megélt, név nélküli üzlet állt, előtte Konráddal. Már messziről megismertem a dzsekijéről. Sajnos ezúttal is elég intenzíven elöntöttek az emlékek.

Először eléggé ódzkodtam attól, hogy kettesben menjünk be az átépítés alatt álló, jelenleg teljesen üres bisztróba. Viszont mikor Konrád arra hivatkozott, hogy forgalmas helyen vagyunk és csupán a padlótól plafonig nyúló üvegablakok választanak el minket az utcától, igazat adtam neki. Valójában sosem emelt rám kezet, nem is értem, hogyan születhetett meg a fejemben a félsz, hogy elrabol vagy megöl vagy valami. Furcsa dolgokra képes a trauma.

A vázlatfüzetembe részletesen feljegyeztem minden paramétert, sőt, kisebb rajzokat is készítettem a helyiség jelentősebb részeiről a leírt adatok mellé. Időközben szerencsére megfeledkeztem a paranoiámról, így sokkal jobban ment a koncentráció.

– Ez minden? – kérdeztem három teleírt oldal után, és már ellenségesnek is elfelejtettem lenni vele. Konrád olyan volt, mint a kapcsolatunk legelején: egy laza, céltudatos ismeretlen. Vajon mindenki mással is ilyen, és csak nekem merte kimutatni a foga fehérjét? Valószínűleg ezért szerzett mindig olyan könnyen barátokat.