A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

21. - Csak mértékkel!

Sziasztok, Kedves Olvasóim! Mostanában kicsit el voltam tűnve, tudom, de a suli, a munka és egyéb magánéleti okok miatt sajnos nem sok energiám maradt az írásra. Röptében megírt részeket pedig nem szeretnék posztolni, amibe nem teszem bele a szívem-lelkem. Így hát mostantól ritkábban fognak érkezni a részek, de azért igyekszem nem megfeledkezni a folytatásokról, szóval ne menjetek túl messzire! :)

Áronnal órák után bevártuk egymást a hallban. Mára maradt az utolsó helyszínünk, a Normafa, így az egyetemtől egyből odautaztunk. Picit sajnáltam, hogy ezután véget érnek a közös jelenetrajzolások a város különböző pontjain, de igyekeztem kiélvezni a pillanatot, amíg tartott. Vajon miután befejezzük a közös beadandót, és a lakásomba is nyugodtan visszamehetek, mi lesz kettőnkkel? Úgy bánunk majd egymással, mint a régi jó ismerősök, és esetleg dobunk egymásnak egy-egy sziát, mikor összefutunk a suliban? Vagy megmarad a barátságunk? De mégis mi a fene fog összetartani minket? Nem állhat csupán abból kettőnk kapcsolata, hogy folyton a másikat hívogatjuk, ha baj van. Főleg azok után, ami az elmúlt hetekben történt...

Ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben töltöttem az utat Áron mellett a busz ablak felöli ülésén. Mikor leszálltunk a végállomásnál, egyből kisétáltunk a kilátáshoz, ahol a padoktól picit hátrébb, a fűben kerestük a tökéletes helyet a jól felismerhető látkép reményében. A megfelelő ponton leterítettük a kabátjainkat, és egymástól kényelmes távolságban telepedtünk le.

– Lehet, hogy hívnom kellene a rendőrséget, ha Konrád újra felbukkan. De ezt azért kicsit erősnek érzem... Nem akarok semmi drasztikushoz folyamodni, míg el nem fajul a helyzet – töprengtem hangosan.

– Mi számít elfajulásnak? – kérdezte Áron rosszallóan. – Nem kellene odáig eljutnotok azért.

– Igazából valami B-terven gondolkozom. Egy arany középúton, amiben senki sem szenved. Hetekkel ezelőtt mondtál valamit, ami eléggé megfogott. Azt, hogy Konrád sem rosszindulatból ilyen, hanem azért, mert valami nem oké a lelkivilágában. Talán valamilyen szinten ez a tény is okozta, hogy újra meg akartam próbálni vele. Meg akartam érteni őt.

– És sikerült megértened?

– Nem igazán. Csak azt tudom, hogy kontrollmániás és úgy érzi magát biztonságban, ha mindenről tud és semmiben nem kötik meg a kezét. Magabiztosnak akar tűnni, de közben bizonytalan a legalapvetőbb dolgokban is. Nem tudok haragudni rá, mert biztos szörnyű lehet, főleg, ha fel se ismeri az érzései és cselekedetei miértjét. Csak ne lenne befolyással az én életemre is ezzel!

– Szóval azt mondod, B-terven gondolkozol? – hümmögött Áron, mint akinek már el is kezdett formálódni egy ötlet a fejében. – Csak mert erről a leírásról egy másik személy is azonnal eszembe jutott.

– Szonja? – ugrott be nekem is azonnal. Áron bólintott. – Össze kéne hozni őket, úgy gondolod?

– Hát, hogy összehozni őket, azt nem tudom... De talán tudnának segíteni egymásnak. És leszállnának végre rólunk. Akkor talán tényleg mindenki jól járna.

– Igaz. Bár mégiscsak akkor járna legjobban mindenki, ha azok ketten elmennének egy szakemberhez.

– Arra viszont még várhatunk. Mit gondolsz, képesek lennének megtalálni egymással a közös hangot, vagy mindketten túl erős személyiségek egy kulturált párbeszédhez?

– A közös panasztémájuk hamar meglenne, az már egy jó alap lehet a továbbiakhoz. Már csak azt kellene kitalálni, milyen módon ismertessük össze őket.

– Na, ez egy jó kérdés.

Ezután a gondolatainkba merülve rajzolgattunk tovább. Egyikünk se akart több szót ejteni a két ominózus személyről, örültünk, hogy itt legalább nyugtunk lehetett tőlük.