A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

24. - Bizalom

Kisvártatva megszólalt Áron szundira állított ébresztője, ami kirázott minket a tökéletes világunk szappanbuborékjából. Nagyon furcsa volt visszatérnem a „szobámba", és a reggeli teendőimre koncentrálnom abban a tudatban, hogy ma reggel Áron már nemcsak a szállásadóm, hanem a fiúm is. A vigyort nem tudtam levakarni az arcomról, és miközben felkaptam egy sárga blúzt az egyetlen nadrágomhoz, amit magammal hoztam – ami a szokásos bordó bársonygatyám volt –, nem akartam egy pillanatra sem megfeledkezni arról, milyen tündérmesébe illően alakult ez az elmúlt néhány óra, legfőképpen az elmúlt fél. Eltorlaszoltam az elmém mindenféle baljós gondolatoktól, hogy legalább ezt a néhány percet kiélvezhessem abban a tudatban, hogy megtaláltam az Igazit, és végre együtt is vagyunk. Majd csak később hagyom, hogy a szokásos red flag alert bekapcsoljon.

A hátizsákommal a vállaimon álltam meg az ajtó előtt, és bujkáló mosollyal követte a szemem Áron felém tett lépéseit, majd a kezét, amely megfogta az enyémet.

– Indulhatunk? – húzta fel a szemöldökét. Nyoma sem volt az álmosságnak az arcán, ahogy az enyémen sem. Jé, mennyivel jobb ébresztő a gondtalan szerelem mint egy pánikroham!

– Indulhatunk – villantottam ki mind a harminckét fogam.

A vihar szemlátomást csak az éjszakánkat kalandosította, mert mostanra csupán a csillogó aszfalt és a faágakról pergő vízcseppek emlékeztettek az esőre. Felnyomultunk a tömött buszra, én Áron derekába kapaszkodva próbáltam tartani az egyensúlyt. A fejemet a mellkasának döntöttem; annyiszor elképzeltem már ezt a helyzetet, hogy jó szorosan hozzábújok, mélyen beszívom a parfümének illatát és hallgatom a szíve dobogását. Nem tudom mennyi idő fog még kelleni, hogy úgy igazán felfogjam, ez tényleg a valóság. Hogy nemcsak szánalomból hagyja, hogy megérintsem, mint az ominózus buli után, amikor kissé jobban belemásztam a privátszférájába a kelleténél. Ezúttal minden érzés, minden szándék, minden mozdulat kölcsönös volt.

– Hogy legyen a suliban? – fordítottam fel a tekintetem, próbálva túlkiabálni a busz robaját meg a munkába utazó tömeget.

– Hát... így? – vont még jobban magához, jelezve, hogy nem szégyell semmit azon, hogy együtt vagyunk.

– És ha Szonja meglát? – húztam el a szám. Áron tehetetlenül felsóhajtott.

– Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni. Muszáj lesz valahogy megbirkóznia vele, mert nem titkolózhatunk az idők végezetéig.

– Oké, ha te így látod a legjobbnak – paskoltam meg a karját a bomber dzsekijén át. – Bízzunk a legjobbakban. Hátha túltette már magát rajtad.

– Aha – morogta Áron, és nyilván cseppet sem volt meggyőző a hangja.

A PME főbejáratán egymás kezét szorongatva léptünk be Áronnal. Hiedelmeim ellenére jóformán egyetlen furcsálló pillantást sem kaptunk. Valószínűleg azért, mert a hallgatók többsége csak látásból ismert minket, a másik fele pedig amúgy is rengetegszer látott engem Áron társaságában, emiatt simán eddig is azt gondolhatták, hogy van köztünk valami. Szonjával szerencsére sikerült elkerülnünk egymást, így megmaradhatott kellemesen nyugisnak a reggelünk.

Mindketten fél tízkor kezdtünk, ezért egy hosszú, érzelmekkel teli csókkal el is búcsúztunk a hallban jó tíz perccel az órakezdés előtt, hogy még legyen időnk elrendezni a dolgainkat, ne kelljen kapkodva érkeznünk. Annyira szerettem Áronban, hogy nemcsak figyelmes volt, hanem ő maga is ugyanúgy igényelte a teret mint én. Emiatt nem kellett egyikünknek sem szükségtelenül magyarázkodnia, bűntudatot éreznie vagy kénytelen-kelletlen alkalmazkodnia a másik igényeihez és szorongató elvárásaihoz.