A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

3. - Kétszer kettő néha nulla

A hétvége gyorsan elrepült. Még úgy is, hogy péntekenként egyetlen óránk sincs. Csütörtökön hazautaztam a szüleimhez Gödöllőre, és félév eleje lévén még alig kellett a beadandókra pazarolnom az időm, így szombat délután össze tudtam futni a gyerekkori barátnőmmel, Hajnival. Hajninak köszönhetően szerettem meg anno a természetet; mivel neki az a mindene, a gyerekkorunk nagy részét a szabadban töltöttük. Nem is csoda, Hajni a szülei gazdaságában nőtt föl, most pedig agrármérnök szakos a gödöllői kampuszon. Hiába dideregtünk a fagyos levegőtől, szokásunk szerint ezúttal is a hársfasorok közt sétálgattunk, és átbeszéltük a hetünk minden apró, jelentéktelen eseményét. Amíg kint éltem Frankfurt mellett, Hajni volt az egyetlen barátom, akivel tartottam a kapcsolatot az itthoniak közül. Gyakorlatilag ő volt az egyetlen barátom úgy általánosságban is. Amióta itthon vagyok, megpróbálunk minden lehetőséget kihasználni, hogy együtt lóghassunk. Valahogy az emberben tudattalanul is benne van a félsz, hogy a szerettét egyik napról a másikra hirtelen nem látja többé, ha egyszer már átélt egy ilyet.

A hétfői nap átlagosan indult. Épp animáció gyakon ültem, és a Premiere-es feladvánnyal szenvedtem, mikor felvillant a mobilom. Már kellőképpen felcsesztem magam a szerkesztendő kis videón ahhoz, hogy megengedjek magamnak egy rövid szünetet. Áron írt, hogy ha van időm, délután nézzük meg a Keleti Pályaudvart, ahonnan a képregényünk sztorija indul. Rögtön biztosítottam róla, hogy oké, és mondtam, hogy háromkor találkozhatunk is ott a főépület előtt.

Órák után hazaszaladtam; szerencsére a lakásunk csupán tíz perc sétára van az egyetemtől. Behajigáltam a táskámba a szükséges holmikat, meg meglocsoltam az ablakpárkányon tömörödő, ipari mennyiségű növényemet, aztán indultam is a pályaudvarhoz – amihez szintén pár percen belül odaértem.

A főépület előtt ácsorogva nemcsak Áron közeledő alakját pillantottam meg, hanem két másik személyét is. Az egyik Szonja volt, a másik pedig egy számomra teljesen ismeretlen fiú.

– Szia, Dávid vagyok. Szonja bátyja – nyújtott kezet a magas, göndör hajú, szemüveges srác.

Kedvesen bemutatkoztam neki, és hirtelen nem tudtam nem amiatt aggódni, hogy mennyire lesz így, társasággal hatékony a munkánk. Ja, meg hogy mennyire jön majd rám a szociális szorongás a sok ismeretlentől. Azért reménykedtem benne, hogy tudnak majd motiválni minket vagy valami.

Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy az imént megismert Dávid elég szimpinek tűnt, sőt, még helyesnek is mondtam volna. Persze nem akartam semmit továbbgondolni meg semmilyen hamis ábrándba beleélni magam előre, de azért kaptam egy plusz lelkesedést a délutánhoz.

– Beülünk a Mekibe? – nézett rajtunk végig Szonja, még mielőtt bárki bármi érdemlegeset szólhatott volna.

– Hát, nekünk igazából le kéne rajzolnunk az épületet meg a környéket, szóval még ne a Mekivel kezdjük már – mondtam a barátja helyett is, aki utána egyetértően bólogatott.

– Ilyen hidegben rajzolni akartok? Nem egyszerűbb inkább lefotózni és bent lerajzolni? – vetette fel Dávid.

Beletörődve felsóhajtottam, és igazat adtam neki. Áronnal előkaptuk a mobilunkat, és csináltunk vagy egy tucat képet a környékről, minden irányból. A klasszikus rajzot tartó Galyai tanárnő kitérne a hitéből, ha ezt látná. Gyűlöli, ha valaki fényképről rajzol, de most tényleg ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Nem sokkal később már egy földszinti boxban ültünk a Mekiben, én Dávid mellett, a párocska meg velünk szemben. Mivel valamennyien ebéd után voltunk, csak egy-egy shake-et kértünk. Az epres löttyöt kortyolgatva az imént készült képeket lapozgattam a sketchbook-om fölött.