A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

11. - Vörös zászlós riasztás

Az idő a hét közepétől esősre fordult, ezért nem került sor a szokásos csütörtöki beadandózásunkra. Az utolsó órám után összecuccoltam, és felültem a gödöllői hévre, hogy hazamenjek a szüleimhez. A külvárosi egyszintes házunkba én érkeztem elsőként; anyu valószínűleg még a fodrászüzletben sürgött-forgott, apu pedig a belvárosi kis műhely-galériájában mutogatta a festményeit a betévedőknek. A két művészi hajlamú szülőm alapján nem volt kérdés, hogy én is hasonló tehetséggel és érdeklődéssel leszek megáldva, az azonban különösen nagy büszkeséget okozott a családnak, hogy nekem egyetemre is sikerült bekerülnöm. Na, nem mintha ettől bármivel több vagy értékesebb lennék mint anyu vagy apu, akik mindketten kiemelkedően jók a szakmájukban, de azért nyitott szívvel fogadtam az erre vonatkozó dicséreteket a rokonoktól.

Gyorsan kipakoltam, meguzsiztam, és kényelembe helyeztem magam. Időközben az eső is elállt, de ahhoz már fáradt voltam, hogy beszervezzek egy találkát Hajnival. Mivel még csak négy óra múlt, és sulis dolgokkal már nem akartam foglalkozni, úgy gondoltam, felhívom a pszichológusom. Pár hónapja nem járok már hozzá rendszeresen, viszont, mivel anyu egyik legjobb barátnőjéről van szó, prioritást élvezek nála. Úgy terveztem, kérek tőle egy kis segítséget, hogy mit tegyek az Áronnal kapcsolatos ügyben, mi lenne a legbölcsebb egy ilyen helyzetben. Biztos büszke lesz rám, hogy egyáltalán eljutottam erre a szintre, és már nem utasítom élből vissza a szerelembe esést. Most viszont majd a viszonzatlan érzéseim miatt hallgathatja a nyavalygásom.

Épp a névjegyzékeket görgettem, mikor hirtelen elsötétült a képernyő. Már majdnem idegeskedni kezdtem a rémlassú telefonom miatt, mikor megláttam, hogy bejövő hívásom van. Hajnitól.

- Hali - vettem a fülemhez könnyedén a mobilom, és az ágyamra dőltem. - Mizu?

- Minna, ezt nem fogod elhinni! - suttogta idegesen a barátnőm a vonal túloldaláról, mire megfagyott bennem a vér.

- Mi van? Mondd már! - siettettem, és azonnal felültem, a lábamat törökülésbe húzva.

- Az előbb láttam Konrádot az erkélyemről. Szerintem a ti házatok felé tart, ebben az utcában hova máshova? Nem is tudtam, hogy hazajött.

- Én sem - leheltem lesokkolva, és úgy remegett a kezem, mint a nyárfalevél. Hajnival egy utcában lakunk tíz házra egymástól, így hatalmas mázlim volt, hogy idejében észrevette az exemet. - Nem akarom, hogy idejöjjön. Mit tegyek?!

- Először is, kapcsolj le minden lámpát a házban. Tűnjön úgy, mintha nem lenne otthon senki.

- Egyáltalán hogy kerül ide? - rágtam a körmöm, de leginkább költői kérdésnek szántam. Gyorsan követtem Hajni utasításait.

- Egyedül vagy?

- Igen, de apum bármelyik percben hazaérhet.

Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengőnk. Ösztönösen lecsúsztam a narancsszínű szőnyegre, és az ágy takarásába bújtam. A földszinti ablakomat csak egy halványsárga áttetsző függöny és a foghíjas kerítésünk takarta az utca elől.

- Leteszem, és felhívom gyorsan apumat, remélem, nem ül még a kocsiban - suttogtam hadarva. - Ezer köszönet, hogy szóltál. Majd beszélünk.

A csengő csak szólt, és nem akart abbamaradni. Hallottam, hogy a kapunkon ököllel dörömbölnek. Halálfélelem fogott el, noha tudtam, hogy bántani úgyse merne. Legalábbis fizikailag. Lassan egy éve, hogy megszöktem tőle, és azóta nem tudott elérni semmilyen úton-módon. Teljes bizonyossággal hittem, hogy azóta új életet kezdett és már egy másik lány mindennapjait keseríti. Nem akartam szembenézni a következményekkel.