A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

7. - Cserekereskedelem

A Deák teret a kivilágított óriáskerékkel, a félhomályba burkolódzó épületekkel és a vázlatszerűen felbukkanó emberekkel Áronnak szuperül sikerült ábrázolnia. Néha csak úgy ámulok a tehetségén; noha tudom, már mesterszakos, és emiatt jóval több technikát ismer nálam, én mégis azt vallom, hogy az ő esetében ez legfőképp genetika.

Miután hazaértem az üres lakásba – mivelhogy Aliz hazament hétvégére –, azon kaptam magam, hogy már alig várom a holnapot. Alig vártam a közös munkát. Aránylag rövid idő alatt olyan szoros barátság és bizalmi viszony alakult ki kettőnk közt, ami az én életemben eddig ritkaságszámba ment. Konráddal sosem tudtam normálisan lelki dolgokról beszélni, hiába jártunk együtt több mint két évig. Még Hajnival is kellett jó pár év, mire kevésbé felszínes témákat is szóba mertünk hozni, de ez persze amiatt is lehetett, mert tízéves korunkban ismerkedtünk meg egy nyári táborban.

Mennyire össze tud kapcsolni két embert egy közös sorscsapás.

A traumáim előtt sosem vágytam mély lelkizésekre. Imádtam filozofálni, világmegváltó ötleteken agyalni azzal a pár barátnőmmel a gimiből, akiknek mára hírük-hamvuk. Imádtam Hajnival a fűben ücsörögve romantikus regények cselekményéről vagy szexi filmsztárok legendás jeleneteiről órákon keresztül fecsegni. A saját lelkem titkaival azonban sosem törődtem. Mindig azt gondoltam, majd egyszer találkozom egy fiúval, akivel aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Néha aggódtam, hogy ha majd kapcsolatban leszek, esetleg összetörik a szívem.

Arra azonban sosem gondoltam, hogy egy kapcsolat egy ember lelkét is képes összetörni.

A mai pánikroham-kezdeményem után úgy éreztem, erősebb lettem, mint valaha. Máskor is fordult elő ilyen, de az utóbbi hónapokban már nemigen. Mondjuk ezt az is magyarázza, hogy utoljára december elején randiztam. A sulikönyvtárban megismert srác elég normálisnak tűnt, már túl voltunk talán a harmadik találkozón is, bennem pedig tomboltak a hormonok. Aztán, mikor felmentem hozzá filmet nézni, és kicsit jobban összemelegedtünk, bennem egyszerre megfagyott a vér. Az érintésétől, a félhomálytól, a csöndtől, attól, hogy csak ketten vagyunk. A tüdőm egyszeriben nem akart működni, és minden porcikám friss levegőért könyörgött. Friss levegőért, távol attól a lakástól, távol tőle. Összeszedtem a cuccaimat, és közöltem a ledöbbent sráccal, hogy nekem ez a kapcsolatosdi nem megy. Az elköteleződés nem megy. Az, hogy olyan szorosan tartozzam valakihez, hogy az a valaki jelentse az életem nyolcvan-kilencven százalékát. Még addig akartam elmenekülni, amíg szabadon, következmények nélkül megtehettem. Persze utólag bemagyaráztam magamnak meg az ismerőseimnek olyan zavaró tényezőket, hogy amúgy is túl sokat beszélt az illető, meg amúgy is túl alacsony volt hozzám. Ezt könnyebb volt elviselnem, meg persze másoknak előadnom is. De azért tudtam, hogy nem kéne próbálkoznom több randival, tudtam, hogy egészséges lelkületű férfiként én sem akarnék olyan barátnőt magamnak, amilyen akkor voltam. Hiába próbáltam hinni benne, tudtam, hogy nem fog jönni senki, aki majd hirtelen megment engem a sok szarságomtól, hogy onnantól kezdve önfeledten boldog legyek. Magamnak kellett megteremtenem a boldogságom.

A mai után azonban nem éreztem semmi olyat, hogy el akarnék menekülni és egy hétre magamra zárni a szobám ajtaját. Úgy éreztem, megvan bennem az a védőfunkció, amivel el tudom különíteni a valóságot a PTSD okozta látomásaimtól. Felfoghatatlanul hamar elmúlt a szorongató érzés, és nem hagyott bennem nyomot a nap további részében sem.

Talán, mert lelkem mélyén tudtam, hogy Áron egész biztosan nem fog bántani engem. Még ha csak barátok is vagyunk, és nem is akarunk egymástól semmit, akkor is meglepődtem, hogy egy hímneműt ilyen közel engedtem magamhoz, ráadásul tökéletes biztonságot jelentett számomra a jelenléte.