A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

20. - Paranoia

Reggel az ébresztőmre keltem, és pár másodpercig eltartott, mire rájöttem, hol vagyok. Áron előző este mondta, hogy a suli nagyjából 35-40 percre van, de azért biztosra mentem, és jóval a tervezett indulás előttre állítottam az órát. Miután a félszobában felöltöztem, és amivel csak tudtam, elkészültem, azon töprengtem, mennyire ébreszteném fel Áront, ha átosonnék a mosdóba vezető szobán, ahol ő még az igazak álmát aludta. Végül kilestem az ajtón, és úgy voltam vele, a zoknim elég halk, hogy a régi parkettát ne nyikorgattassam meg annyira. Mikor kijöttem a parányi fürdőszobából, Áron épp az ágyát vetette be. Ez is egy kihúzható kanapé volt a konyhával egybenyitott nappali sarkában. Mellette egy jókora étkezőasztal a kék-fehér kockás függönnyel takart ablak alá tolva, tele mindenféle rajzeszközzel és halmokban heverő papírokkal meg vázlatfüzetekkel. Az asztal alatt számos, különböző méretű festővászon támasztotta egymást. Úgy láttam, egy másik, jóval kisebb üveglapú körasztalt használt az étkezésekhez, amelyhez két összecsukható műanyagszék is tartozott. A házban valójában semmi nem passzolt semmihez, mégis nagyon hangulatos volt, a gyerekkorom hétvégi kiruccanásait juttatta eszembe.

– Jó reggelt – mosolyogtam rá, és valahol örültem, hogy már rendbe szedtem magam, mire felébredt. Na nem mintha annyira tetszeni akartam volna neki. Mármint nem mintha ez változtatott volna bármin. – Te is jössz órára, vagy én vertelek fel a vízcsobogással?

– Egyik se és mindkettő – ásította, majd a beépített szekrényhez ténfergett, hogy kiszedjen belőle pár ruhadarabot. – A vízcsobogásról jutott eszembe, hogy fel kellene kelnem és bemennem veled hamarabb. Amúgy csak fél tíztől van órám, de Konrád simán lehet, hogy most a sulinál fog próbálkozni.

Valahogy Árontól nem érződött nyomasztónak és fojtogatónak, mikor kérés nélkül felajánlotta a kíséretét. Talán azért, mert ő tényleg az én érdekeimet nézte, nem pedig a nekem bemagyarázott érdekeimet. Annyira örültem, hogy már képes voltam elkülöníteni egymástól a kettőt.

Az egyetemnél szerencsére senki nem várakozott, gondoltam Konrádnak csak akad más dolga is, mint engem kísérteni. Még volt egy kevés idő a 8:30-kor kezdődő órámig, ezért beültünk a büfébe egy reggeli kapucsínóra. Szegény Áronra majdnem egy órányi tétlen idő várt az órakezdéséig. Azt mondta, ne aggódjak, hozta a laptopját, addig elkezdi végleges formába önteni a képregényt, hogy annál kevesebb dolgunk maradjon vele később. A maradék percekben ezt beszéltük át részletesen, így minden döntést közösen hoztunk meg hozzá.

Az animáció gyakorlat aránylag eseménymentesen telt így, hogy Aliz nem ült mellettem, aki általában szórakoztatni szokott. Lexa lecsapott az alkalomra és elfoglalta Aliz helyét, de alig beszélgettünk valamit. Egész órán a telefonja képernyőjét püfölte az ujjaival. Azt hittem, valami baja van velem, de a pirospozsgás arcából és letörölhetetlen vigyorából arra következtettem, hogy szerelmes. Nem voltam vele olyan viszonyban, hogy szaftos témákat tárgyaljunk meg, de azért nagyon érdekelt volna, ki az illető. Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan kérdezzem meg tőle.

Végül annyiban hagytam, és inkább a feladatot csináltam, hogy ne maradjak le. Biztos nem ismertem amúgy sem a srácot. Majd elmondja, ha akarja.

A gyakorlat végeztével következett az ebédszünetünk, ami ilyenkor egybeesik az Áronéval. A rendességét kompenzálva első dolgom volt felkeresni őt, hogy megnézzem mennyit sikerült haladnia. Egész sokat, szóval alaposan megdicsértem.

– A délután hogy legyen? – kérdeztem félve, mert egyáltalán nem akartam ráakaszkodni. Én is szívesebben lettem volna otthon a megszokott helyemen, de az, hogy egyedül maradjak a lakásban, mikor Konrád bármikor felbukkanhat... még a gondolattól is kirázott a hideg.