A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

22. - Mint egy (rém)álom

Bíztam benne, hogy a hosszú nap és a történések sokasága ezúttal se fogja hagyni, hogy az éjszakát forgolódással töltsem. Az apró szobácska a kihúzott kanapéval és a barátságos berendezéssel szerencsére megnyugtatóan hatott rám, így egy rövidebb meditációt követően álomba is merültem.

Arra azonban nem számítottam, hogy hajnal háromkor mennydörgés, és a régi fakeretes ablakot kíméletlenül nyikorgató szélvihar fog riasztani. Kis híján megállt a szívem a rémülettől, mikor felriadtam a dörgésre, amely még a kanapét is megmozgatta alattam. Próbáltam mélyeket lélegezni, elvégre ez csak egy vihar, nem Konrád törte rám baltával az ajtót, mint a Ragyogásban. Mégsem bírtam szabadulni a rémképtől, ott egyedül, a sötétben, a hegyek közt, miközben a függönyön át láttam az őrülten táncoló faágak sziluettjét. Az álmosság kipárolgott a szememből, és amilyen fürgén csak tudtam, felpattantam a villanykapcsolóhoz, hogy a vakító fény elárassza a helyiséget. Hiába, a fagerendák nyikorgása ebben az időben az egész ház általános alapzaja volt, így a reális gondolkodásomat a megnyugtató látvány ellenére se kaptam vissza. Attól paráztam folyamatosan, hogy mindezt épp csak álmodom, és bármelyik pillanatban lecsaphat rám valami elképzelhetetlen szörnyűség, megbontva a körém vetített, valóságosnak tűnő képet. Megcsíptem a bőrt az alkaromon, tesztelve, hogy ébren vagyok-e, de ez se nyugtatott meg, hiába tűnt egyértelműnek a válasz. Úgy döntöttem, kimegyek a mosdóba, és megmosom az arcom meleg vízzel, hátha az lenyugtat kicsit. Útközben úgyse érhet baj, hiszen pont Áron mellett haladok majd el, akit remélhetőleg sem a vihar, sem én nem fogunk felébreszteni.

Résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy kiszűrődjön egy minimális fény a nagyszobába, mikor kiléptem rajta. A lélegzetem ebben a pillanatban el is akadt, és kis híján fuldokolni kezdtem, mert a félhomályos helyiségben egy ember alakja rajzolódott ki az ablak előtt. Önkéntelenül fel is sikítottam.

- Úristen, Minna! - perdült meg Áron rémülten a tengelye körül, a telefonja fényes kijelzőjét az irányomba fordítva.

- Huh, csak te vagy az - préseltem ki a levegőt a tüdőmből megkönnyebbülten, és majdnem összecsuklott alattam a lábam. - Mit csinálsz te ott? - pislogtam felé értetlenül.

- Csak felkeltem, hogy kifeszítsem az ablakot. Ez még ilyen ócska vacak, de így legalább tuti nem fogja belökni a szél. Remélem nem csaptam ezzel nagy zajt - mondta, miközben visszament az ágyához, és leült a szélére. A haját kis csomóba kötötte a tarkójánál, de néhány tincs kiszabadult, és kócosan lógott a fülére. Az arcát a sötét miatt nem láttam, de a hangja alapján gyanítottam, hogy nemrég még ő is az igazak álmát aludta.

- A vihar ebben hatékonyabb munkát végzett, szóval nyugi - indultam meg csoszogva a fürdőszoba felé. - Már csak az a kérdés, hogy fogok visszaaludni. De talán könnyebb lesz így, hogy szemmel láthatóan nincsenek hívatlan pszichopata Konrádok a házban.

- Lemaradtam valamiről? - hallottam a furcsálló nevetését a nyitott fürdőszobaajtón át, miközben a csap fölött görnyedve csekkoltam a szebb időket is megélt tükörképem. Megnyitottam a forró vizet és lezsibbasztottam vele a bőrömet.

- Csak elég para dolgokat képzeltetett be velem a vihar meg az éjszaka - sóhajtottam, majd vissza is mentem a kisszoba ajtajához. - De most már talán jobb lesz. Így, hogy tudom, itt vagy te is.

- Eddig is itt voltam - tárta szét a kezeit értetlenül mosolyogva, mint aki már nem is érti, mi történik körülötte.

Csak nyelvet öltve rálegyintettem, mondván, ez legyen az én bajom. Ismét jó éjszakát kívánva magamra csuktam az ajtóm, és az előbbiekből erőt gyűjtve le is kapcsoltam a villanyt a szobában. Bebugyolálkoztam, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban vissza tudnék aludni.