A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

23. - Minden, ami Igaz

Az ébresztő hangja felért egy kínzóeszközzel, félbeszakítva a legszebb álmaimat. Azt álmodtam, hogy Áron mellett fekszem, aki körém fonja a karjait, akinek a hűvös lehelete a nyakamat simogatja, aki védelmez engem a világ minden bajától. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és szörnyen nem akartam belőle felébredni.

Aztán hamarosan rájöttem, hogy az ébresztőm nem hangzik ismerősen, ráadásul valaki megmozdult mellettem, hogy kinyomja a zenét. A szemem azonnal felpattant. A besötétített szobába már beszűrődött a reggeli napfény, ezért még félálomban is ki tudtam venni Áron jellemző vonásait. A hátamon feküdtem, és így, hogy ő átfordult a telefonjához, megszűnt az a kellemes, megnyugtató nyomás a bordáimon. Ezek szerint nem álmodtam. Bár felfogni még mindig nehéz volt.

Elnémult a zene, Áron pedig visszafeküdt mellém, a karját magától értetődően újra átcsúsztatva a törzsemen.

– Ne aggódj, még van fél óra ébredésig – suttogta picit komótosan, végigsimítva az arcomon az engem karoló kezével. – Nekem egyszerűbb az ébredés, ha van több szundi.

– Huh, ez jó hír – hunytam le a szemem, és elmosolyodtam. Mindkét kezem ujjaival Áron karját kezdtem finoman birizgálni, majd a szemem újra felnyílt. Felé pillantottam. – Köszi, hogy vigyáztál rám éjszaka. Remélem, nem volt nagyon kellemetlen.

Felkönyökölt, és hitetlenkedve nézett le rám, mintha valami otromba baromságot mondtam volna. Majd lesütötte a szemét, és visszafogottan felnevetett.

– Dehogy volt kellemetlen! Sőt, inkább én voltam hülye, amiért nem ajánlottam fel hamarabb. Csak ahh... na tudod, hát ez így amúgy is elég bonyolult meg minden.

Kíváncsian, picit elnyílt szájjal bámultam fel rá a párnáról, és próbáltam értelmezni a szavait.

– Mire érted, hogy bonyolult? – kérdeztem, és a hangom véknyabb volt a szokásosnál. Szemlátomást zavarba hoztam.

– Hát, hogy... Tudod, először visszautasítottalak, utána meg neked barátod lett. És gőzöm sincs, hogy ilyenkor mi gáz már meg mi nem. Meg hogy te ezek után hogy állsz a dolgokhoz, főleg, hogy tegnap mondtad is, hogy már nem érdekellek...

– Én csak... annyit mondtam tegnap, hogy nem az volt a célom, hogy féltékennyé tegyelek – feleltem lassan, csöppnyi gondolkodás után. Az arcomon éreztem, hogy túltelítették az ingerek és pirosra sült, de igyekeztem nem ezzel törődni. Hanem teljes figyelmemmel a beszélgetésre. Bár már jócskán zsongott a fejem a sok-sok kérdőjeltől. – Olyat egy szóval sem állítottam, hogy már nem érdekelsz – suttogtam, érzelmekkel teli, remegő hangon, és csak reméltem, hogy hallhatóak a szavaim. Vagy inkább azt, hogy nem.

Féltem Áron reakciójától. Attól, hogy ez is csak egy újabb áradata a szép, de üres szavaknak. Hogy megint beégetem magam. Hogy most is az egekig magasztal, aztán pedig a cél előtt fél lépéssel eltaszít magától. Próbáltam megérteni, hogy mi zajlik a fejében, és még mindig ott volt bennem a gyanú, hogy az egész egy színjáték, és csak a barátságom kell neki, mint valami éltető drog. Összeszedtem minden józan gondolatom – noha per pillanat csöppet sem voltam e tekintetben a helyzet magaslatán –, és elhatároztam, hogyha most, mindezek után is visszautasít, többet nem leszek hajlandó vele semmilyen módon intim kapcsolatba kerülni. Sem fizikai, sem pedig lelki értelemben. Mert nem vagyok hajlandó hagyni, hogy szórakozzon velem és játsszon az érzéseimmel, akkor sem, ha szeretem őt.

Belülről harapdáltam a szám idegességemben, és vártam, hogy szóljon valamit. Biztosan meghallotta, amit mondtam, mert hitetlen megkönnyebbülés költözött az arcára, és csillogó szemekkel mosolyra húzta a száját. Az engem ölelő karját visszahúzta, de csak addig, hogy elérje az egyik kézfejem, és az ujjait kissé félénken az enyéim köré kulcsolja. A pillantásával végigkövette a mozdulatát, majd újra a párnán fekvő arcomhoz ért vele.