A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

27. - Reklámmosoly

Műhely gyakon a litográfia mintám kidolgozása közben nem hagytam magamnak, hogy túlságosan belemerüljek a negatív gondolatok mélységes tengerébe. Áron jó ember, ismételgettem magamnak megállás nélkül. Mindenkinek vannak hibái. Nekem is vannak hibáim. Áron nem Konrád. Áron minden fiúnál jobb, akivel eddig találkoztam.

Nekem is vannak hibáim. Nekem is vannak hibáim!

Erről mindig hajlamos vagyok megfeledkezni. Persze nem olyan értelemben, hogy tökéletesnek látnám magam. Világéletemben önbizalomhiánnyal küzdöttem, nyilvánvalóan ez szolgált Konrádnak is hatalmas segítséget abban, hogy bábuként rángasson kénye-kedve szerint.

Abba viszont nem gondoltam bele, hogy én milyen hatással vagyok az emberekre. Elméletben persze megy, tudom, hogy mi hogy lenne helyes. De egy éles szituációban gyakran megfeledkezem arról, hogyan viselkedem. És az előbbi jelenetre visszagondolva, Áron teljes mértékben szemet tudott hunyni az elutasító reakcióm meg a hisztim fölött. Azért, mert az én helyembe képzelte magát, és átlátta a cselekedeteim okát. Ezen a téren nagyon sürgősen tanulnom kell tőle. Soha nem lesz egyikünk sem tökéletes, hiába várom. Törekedni viszont tudunk egy ideális állapotra, ami mindkettőnknek megadja a lehetőséget a boldogságra.

Szerencsére nem kellett sokat várnom, és újra visszatértem a rózsaszín buborékomba. Mi több, Áron elnéző gesztusa akárhányszor eszembe jutott, csak egyre és egyre nőtt a fiú a szememben. A kezdeti bizonytalanságom hamar átfordult csodálattá és egyre erősödő vonzalommá.

Jókedvűen indultam haza az egyetemről, mintha pár órája mi sem történt volna. Otthon Aliz épp főzött valamit, szemlátomást sokat javult az állapota a tegnapihoz képest.

– Neked nem az ágyban lenne a helyed? – támasztottam meg az ajtófélfát a konyhába lépve.

– Tudod milyen unalmas napokon át dögleni? Muszáj voltam már kezdeni valamit magammal. Inkább örülj, hogy mindjárt kész a lecsó!

– Hurrá – vigyorodtam el erőltetetten, de azért hálás voltam neki, hogy a hosszú nap után nem kellett még a vacsikészítéssel is foglalkoznom. – Hű te, mennyi mesélnivalóm van!

– Na, ne kímélj! – csillant fel a szeme, még az alatta húzódó betegesen sötét karikák ellenére is.

Vacsora közben ledaráltam neki a csöppet sem átlagos napom eseményeit. Aliz valamilyen, számomra megmagyarázhatatlan okból azon bosszankodott, hogy nem lehetett jelen; nem tudom, miért vonzódik ennyire a balhékhoz meg a kínos szituációkhoz. Bár egy ilyen ingerszegény környezetben tengődve tényleg ég és föld lehet a sztorimat hallgatnia. De a javulási tendenciáját alapul véve maximum két-három nap, és teljesen jól lesz. Legalább hőemelkedése már nem volt.

– Mátéval azóta se beszélsz? – váltottam témát.

– Nem – emelte égnek a tekintetét. – Pedig kéne már. Legalább csak azért, hogy haladjunk a sulis cuccal.

– De amúgy... miért nem jön be? – puhatolóztam, pedig tudtam, hogy nem jó ötlet feszegetnem a témát. Aliznak még talán az enyémnél is furcsább a párválasztási stratégiája. – Mármint ha akar tőled valamit, akkor csak rendes veled, nem? És nem olyan kőbunkó mint korábban.

– Attól, hogy per pillanat nem kőbunkó, még a vérében van – vágta rá kapásból. – És nem tudom, egyszerűen csak idegesít. De nem úgy, mint a buliban, mikor piásan tök jó volt egymást heccelni. Egyszerűen az idegesít, hogy nyomul.

– Lehet, hogy emiatt mondta, hogy nem tudsz elköteleződni? – igyekeztem összerakni a kirakós darabkáit a fejemben. – Mert úgy tűnt neki, hogy csak addig izgattad őt, míg meg nem szerezted?

– Csak smároltunk – tette fel nyomatékosan a mutatóujját, mintha ez lett volna a leglényegesebb információ. – És ami részegen történt, annak nincs semmi köze a józan észhez, sem pedig a szívem döntéseihez.

– Akkor meg min kapta fel ennyire a vizet? – értetlenkedtem. – Teljesen túlreagálja, ha ez az egész tényleg csak egy részeg baki volt.

Aliz erre váratlanul elpirult, és a szemével a maradék lecsót kezdte kémlelni a tányérján.

– Ki tudja...

– Hé, tudnom kéne valamiről? – hökkentem meg a reakciójától. – Aliz!

– Oké! – tette a tenyerét megadóan az asztalra. – Buliból hazajövet azt mondtam neki, hogy egy ideje már tetszik. Meg hogy tökre élvezem vele a közös beadandózást, még akkor is, ha nagyrészt csak veszekszünk. Meg hogy örülnék, ha idővel komolyra fordulna a dolog köztünk. De ezt nem gondoltam komolyan! Vagyis nem tudom, de most biztosan nem mondanék ilyet.

– Aliiiz – gúvasztottam a szemem. – Mi van?! Fú, most összezavarodtam.

– Jaj, tudom. De nem akarok tőle semmit. Mármint oké, tényleg tetszik meg minden, de hogy kapcsolatban legyek vele? Na ne! Tudod te, milyen idegesítő?

– Teljesen elvesztettem a fonalat – támasztottam meg a fejem nevetve. – Nem értem, hogy most az idegesít benne, hogy általában nem ért veled egyet és makacs, vagy az, hogy akar valamit?

Aliz erre nem szólt semmit, csak elhúzta a száját és a gondolataiba merült. Nem akartam a terapeuta szerepét játszani, mert nem értettem hozzá, de majd' megölt a kíváncsiság a történet hátterétől. Muszáj voltam kihúznom Alizból az igazságot! Úgy láttam, ő sincs teljesen tisztában a gondolatai és érzései miértjével, szóval talán neki is segít kicsit, ha kibeszéli a témát.

– Oké, lehet, hogy igaza van, és félek a kapcsolatosditól – adta meg magát végül. – De én jól elvagyok így. Mármint majd egyszer biztos találok valakit, aki mellett szívesen maradnék. Az, hogy valaki tetszik, még csöppet sem jelenti, hogy hajlandó vagyok feladni érte a szabadságom.

– De hát nemcsak tetszik, nem? – kérdeztem tovább. – Hanem bírod is.

Felsóhajtott.

– Annyira nem bírom, hogy megadjam magam a kedvéért.

– Ja, oké. Világos.

– Tudod... – szólalt meg újra, rá nem jellemző tétovázással. – Mondtam már szerintem, hogy a szüleim elváltak. Nos, ez úgy történt, hogy mikor hatéves voltam, apám egyik napról a másikra lelépett tőlünk valami másik nő miatt. Anyám totál összetört. Azt hajtogatja a mai napig is, hogy soha többé nem fog megbízni egyetlen férfiban sem. Nem is volt azóta normális kapcsolata, csak hosszabb-rövidebb kalandjai. Őszintén megmondom, nem szeretném átélni azt, amit anyám átélt. Meg amit én magam átéltem akkor, hatévesen. Amíg a magam ura vagyok, annyi pasit szedek magam köré, amennyi csak jólesik, és egyikükhöz sem kell kötődnöm. Szóval az érzéseim ide vagy oda, Mátéval nem szeretnék semmi komolyat. Egyszerűen nem éri meg.

Hátradőltem a székben, és szomorúan néztem a tekintetét szégyenkezve el-elkapó Alizra. A barátnőmre, akire mindig felnéztem a lazasága, a nemtörődömsége és a könnyed konfliktuskezelése miatt. Őrá, a nagybetűs Szabadszellemre. De emögött a vidám, kemény álca mögött egy gyerek lapult, akit cserben hagytak, és aki félt, nehogy egy férfi ismét a bizalmába férkőzzön.

A saját problémáimra mindig úgy tekintettem, mintha szörnyen kilógnék velük a sorból, miközben lassan nem ismertem senkit magam körül, akinek ne lettek volna ilyen-olyan feldolgozatlan traumái vagy súlyos személyiségzavarai.

Aliz szavai nem hagytak nyugodni. „...érzéseim ide vagy oda..." Vajon hány, amúgy normális és neki szimpi srácot lökött már el magától csak azért, mert nem mert kötődni? És vajon van arra esély, hogy talál valakit, akinél rögtön tudni fogja, hogy vele akar lenni?

A válaszok a fejemben elég elkeserítően hangzottak szegény Alizra nézve. Tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, mert ő így is tudja élvezni az életét, pszichológushoz pedig emiatt biztosan nem fog elmenni. Viszont azt éreztem, ha csak egyetlen lehetőség is közelebb vinné Alizt, hogy meg tudja élni az érzéseit, és ne dobjon el magától egy újabb jelöltet, akkor azt meg kell ragadnom. És már azt is tudtam, hogyan.