A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

19. - Kell, hogy legyen kiút

Hétvégén csak nem akartak csendesedni a gondolataim. Azt hittem, majd miután jól kialszom magam, erősebb leszek, magabiztosabb és megingathatatlanabb mint valaha. Ennek ellenére ébredés után remegni kezdett a gyomrom, a tüdőm pedig nem akart rendesen működni, mikor rájöttem, hogy Konrád ismét az életem része. Mikor rájöttem, hogy a mostani menekülésem csak ideiglenes, és vasárnap vissza kell mennem Pestre, hogy újra találkozzak vele, hogy újra az ujjai köré csavarjon. Lehet, hogy velem van a baj, amiért képtelen vagyok kapcsolatban élni. Ha ezt fogja a fejemhez vágni, és igaza van vele, még talán el is viselem. Azt viszont nem viselem el, hogy még egy nappal tovább a barátnője legyek. Ma reggelre tört darabjaira a rózsaszín szemüvegem lencséje, és már nem éreztem semmi egyebet, mint viszolyt és undort iránta. Tisztán láttam, és tisztán tudtam, hogy a kapcsolatunk nem menthető meg, mert egyszerűen nem vagyunk egymással kompatibilisek.

Mennyire lenne kínos telefonon szakítani? Kevésbé, mint szó nélkül lelépni és csupán egy üzenetet hagyni, mint ahogy legutóbb tettem. Nem akartam kivárni a legközelebbi találkozásukat, addig belehaltam volna a mellkasomra telepedő mázsás súlyba. Odamenni, és személyesen megbeszélni? Őszintén? Nagyon tartottam tőle. Komolyan. Elképzelni se akartam mikre lenne képes, ha ilyen kevés idő után ennyire felbőszíteném. Ráadásul most Aliz se volt a lakásban, hogy legalább ne féljek ott annyira egyedül. Hívjam ide Gödöllőre? Csak azért, hogy kidobjam? Áh, ez így sehogy sem lesz jó. Ha jól emlékeztem nem sok cuccát hagyta ott nálam, így, hogy hazament hétvégére. Maximum valami alvós pólót, de talán azt is elvitte magával kimosni. Azt láttam legjobbnak, ha telefonon rendezem le az ügyet, egyszer és mindenkorra.

A lelki erőmet szombat estig gyűjtögettem, amikor amúgy is tervben volt egy telós beszélgetés. Így legalább csak egyet kell majd aludnom, hogy visszatérjek Alizhoz, akivel jól kitárgyalhatjuk ezt az egész őrült helyzetet. Utána pedig a suli már könnyen el fogja terelni a figyelmem.

– Figyelj, beszélnünk kell valamiről – mondtam visszafojtott lélegzettel, miután alaposan elmesélte a tegnap esti buliját a haverokkal. Bezzeg, ha én akarnék buliba menni Alizzal...

– Igen? – kérdezte hirtelen megkomolyodva, és telefonon keresztül is hallottam, hogy ő is elfelejtett levegőt venni. – Nekem bármit elmondhatsz, tudod. Támogatlak.

– Ebben nem tudom, mennyire fogsz támogatni... – rágtam a szám szélét, és a fülemben lüktető vértől nem igazán ment a gondolkodás.

– A másik csávóról van szó, igaz? – lett talán még az eddiginél is komorabb, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mindkettőnknek pattanásig feszültek az idegei.

– Nem. Kettőnkről van szó, bárki mástól függetlenül. Úgy gondolom, rossz ötlet volt újra összejönnünk. Nem működünk jól, még most sem, hogy mindketten igyekeztünk. Legjobb lenne, ha itt és most befejeznénk.

A hangom szerintem egész nyugodt és kiegyensúlyozott maradt a lelkiállapotom ellenére. Nagyon bíztam benne, hogy felfogja a szavaimat, és kulturált, intelligens ember módjára vagy egyetért, vagy elfogad. Sajnos tévedtem. Minek is feltételezek én bármi jót Konrádról?!

– Ez most komoly? Épp most, mikor igyekszem érted a lelkemet is kitenni? Ezt nem teheted velem, Minna! Nem engedhetsz el anélkül, hogy úgy igazán esélyt adtál volna nekem!

– Kaptál esélyt, de semmi nem változott. Semmit nem változtál.

– Hiszen még csak öt napja vagyunk együtt, ebből kettőt külön töltve! Nem szakíthatsz most! Bizonyítani akarok!

– Elég volt, Konrád, nem szeretném folytatni. Nem vitatkozom erről tovább. Fogadd el a döntésem!

– És még én vagyok a toxikus... – szűrte a fogai közt, és az összeomlás határán lehetett. – Te vagy az, aki gátlástalanul átgyalogolsz az embereken és semmibe veszed az érzéseiket. Ez vagy, egy lélektelen démon. A „kis áldozat", akit sajnálni kell, mert a világ nem az ő kis kegyeihez alkalmazkodik minden egyes másodpercben.