A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

31. - Hogyan törjünk átkot?

A hátammal még percekkel később is a mosdófülke ajtaját támasztottam, és egyszerűen nem akaródzott megmozdulnom. Szívem mélyén éreztem, hogy nem ez lesz a megoldás a problémámra. Mert akkor újra beleesek abba a gödörbe, amelynek a falán minden alkalommal lecsúszom, mikor megpróbálok kimászni belőle. Nem szabad indulatból cselekednem, ezúttal nem! Össze kellett szednem magam, össze kellett szednem a tényeket és a reális gondolataimat.

Még mindig szaporán vettem a levegőt, de már valamelyest kijózanodtam. Ezáltal sikerült tudatosítanom magamban, hogy az alkoholtól kissé elborult az agyam és rémeket láttam. Azt is realizáltam, hogy a PTSD miatt történt mindez. A pánikot és a vészjelzéseket viszont nem sikerült lecsendesítenem. Lehajtottam a vécé feledét, és ráültem, hogy néhány mély jógalégzéssel lenyugtassam magam. Minden rendben van. Ura vagyok a helyzetnek. Mindent meg tudok oldani. Minden a lehető legnagyobb rendben van.

Megdörzsöltem a szemem, ami után könnycseppeket fedeztem fel a kezemen. Sírtam. Először nem tudtam miért, csak annyit éreztem, hogy elöntenek az érzelmek. Tényleg lélektelen démon lennék, ahogyan Konrád is nevezett? Képes lennék ugyanúgy elhagyni Áront bármi épkézláb ok nélkül, ahogyan Erika is tette anno? Hiszen Áron szeret engem. Megbízik bennem. Mindig számíthatok rá, mindig meg tudjuk találni a közös hangot, még akkor is, mikor nincs köztünk egyetértés. Meghallgat és tisztel engem. A vonzalom tökéletesen működik. A randiidő-énidő arány tökéletesen működik. Tiszta fejjel átgondolva Áron az eddigi ismeretségünk alatt semmi rosszat nem tett ellenem, ami miatt jogos lehetett volna az iménti összeomlásom.

Lehet, hogy nem Áron az Igazi számomra, vagy én nem vagyok az a számára, de ezt mégis miből döntöttem el? Abból, hogy volt már előttem komoly kapcsolata? Na és mi van azokkal, akik két válás után, vagy akár nyugdíjba vonulásuk után találkoznak a Nagy Ő-vel? Mert igenis vannak ilyen történetek. Ez az égvilágon semmire nem bizonyíték, semmi nincs még elrontva közöttünk.

Ráadásul szeretem Áront. Nagyon szeretem őt, úgy mint férfit és úgy is mint személyt. Ez nem elég ok, hogy ő legyen az én Igazim? Mi a franc kellhet ennél több? Van, aki még nála is tökéletesebb számomra? Élhet vajon olyan ember a Földön, akiben nincs semmi, ami zavar engem? Bizonyára nem, hacsak nem áldozom rá az egész életem, hogy megkeressem a közel nyolcmilliárd ember közül azt az egyetlenegyet. De mégis minek, ha van itt valaki, akiben minden megvan, hogy egy egészséges, egyenrangú párkapcsolatot működőképessé tegyen?

Fogalmam sem volt mennyi ideig kuksoltam a mosdóban, de egyikük sem jött utánam. Nem bántam, mert ilyen állapotban nem szerettem volna eléjük állni. Aliz és Áron valószínűleg úgy voltak vele, hogy elvonulok, amíg meg nem hallom az első hangfoszlányokat a koncertből, így még véletlenül sem találkozom össze Zsombiékkal. A zene azonban rákezdett pár perce, szóval lassan vissza kellett, hogy menjek. Megmostam az arcom az ütött-kopott csapnál, és szembenéztem a leamortizált tükörképemmel. Mégis mi a francért kritizálom én Áront? Hiszen ha magamra nézek, őt látom. Nekem is egy éve ért véget egy komoly kapcsolatom. Engem is el tudott csábítani az exem annak ellenére, hogy már túl voltam rajta. Én is féltékenykedem. Én sem vagyok mindig őszinte. Én is félek a kapcsolatoktól. Nincs semmi jogom olyan dolgok miatt hibáztatni őt, amikben én sem vagyok különb. Tényleg ez kellene nekem, hogy néha komolyan tükörbe nézzek, és szembesüljek azzal milyen is vagyok. A saját hibáimon kell változtatnom ahelyett, hogy belekötnék a másokéba. Ami pedig a múlt része, azon egyikünk sem tud változtatni, és amíg a múlt nem befolyásolja a jelent, addig nem is igazán számít, hogy kivel mi történt. Csak az számít, hogy a jelenben minden rendben legyen.

Csöppet rendbe szedtem magam, és még egy halvány mosolyt is sikerült villantanom a tükörképemre. Egész jól festettem, már nem látszott rajtam az iménti pánikroham. Úgy somfordáltam vissza a nézőtérre, mintha mi sem történt volna.

A bandatagok már nagyban tomboltak a színpadon ismert punk-rock slágereket játszva, pár néző pedig felállt az asztaloktól, hogy a színpad előtt ugráljon. Szerettem volna őszintén elmondani Áronnak, hogy mi zajlott le bennem az imént, de nem ez volt a megfelelő pillanat. Megfogadtam magamnak, hogy nincs több titkolózás. Abban a percben viszont jól voltam, nem akartam elrontani senkinek a kedvét, többek között a sajátomat sem. Élénk tekintettel huppantam le Áron mellé az asztalhoz, és szorosan mellé húztam a székem, hogy puszit nyomhassak az arcára.

– Aliz? – biccentettem az üres székre a jobbomon.

– Ott csápol elöl. Asszem' szimpi neki Zsombi – pillantott rám megeresztett szemhéjakkal, sokat sejtetően. – Dumáltunk velük keveset.

– És te nem akarsz közelebb menni? Hogy bírod ki, hogy nem ugrálsz ezekre az örök slágerekre? – hecceltem, szorosan átkarolva a vállát.

– Téged vártalak – súgta a fülembe úgy, hogy a hideg végigszaladt a hátamon. Belefúrta a tekintetét az enyémbe, majd egy hosszú, romantikus csókkal elfeledtette velem a világ minden gondját-baját. Annyira örültem, hogy hallgattam a józan eszemre, mielőtt zsigerből romba döntöttem volna mindent magam körül! Eldöntöttem, hogy legalább ma este, amíg alkohol hatása alatt vagyok, szüneteltetnem kell az agyalást, mert annak semmi esetre sem lesz jó vége.

Előreszaladtam Alizhoz, de csak azért, hogy váltsak vele pár szót, és megtudjam miről maradtam le.

– Miért nem mondtad múltkor, hogy Zsombi ilyen jó pali?! – kiabálta a fülembe, de a mellettünk bömbölő erősítő miatt csak én hallhattam, és én is alig.

– Ööö, hát talán mert elterelte a figyelmem, hogy láncdohányos és még sorolhatnám? – hitetlenkedtem. – De az szuper, ha neked bejön. Gondolom úgyse hosszútávra terveznél vele.

– Ezt. Sosem. Tudhatjuk – gesztikulált a kezével olaszosan. – Akár még az is lehet, hogy ő lesz a férjem!

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, ő pedig visszafordult a hőn szeretett raszta hajú, körszakálas gitárosa felé, hogy önfeledten énekelje a dal refrénjét. Időközben Áron is odajött hozzánk, így én picit félrehúzódtam vele, a fal közelébe. Így nem voltunk túl feltűnő helyen, de azért egymást átkarolva élvezni tudtuk a zene ritmusát. Örültem Áron társaságának és érintésének. Még nem tudtam rendszerezni az érzéseimet, hogy mindent összevetve elhelyezzem Áront az életemben és a fontossági sorrendemen. De azt is tudtam, hogyha a szívemre és a legbensőbb megérzéseimre hallgatok, akkor egyszerűen kell, hogy legyen ott számára hely, méghozzá nem is akárhol.