A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

25. - Gyere, játsszunk a tűzzel!

A suliban valami csoda folytán sikerült elkerülnünk Szonját még annak ellenére is, hogy Áronnal a közös szüneteinket a hallban ücsörögve töltöttük, és jól érzékelhetően nem a beadandózással voltunk elfoglalva. Áron volt olyan aranyos, hogy még az estig tartó rajzórám végét is megvárta, így együtt indulhattunk haza. Egyrészt a Konrád-veszély miatt tett így, másrészt pedig, hogy felugorhassak hozzá a cuccaimért, és végre visszaköltözzem a méltó helyemre.

– Van valami programod hétvégére? – kérdeztem a metrón szorosan mellette ülve, a fejemmel a vállán. Szerencsére estére jóval enyhült a tömeg a reggeli csúcsforgalomhoz képest, így a velünk szemközti szabadon maradt ablaküvegben egész úton gyönyörködhettem a kettősünk tükörképében. Annyira jól néztünk ki együtt, annyira összepasszoltunk!

– Valószínűleg maradok. Szombatra Zsombiék, tudod kik, meghívtak a koncertjükre. Gondolom arra nem szívesen jönnél Zsombi miatt... Vagy lenne hozzá kedved?

– Hűha... Hát van kivel menned? – húztam el a szám.

– Egyelőre úgy van, hogy egyedül megyek, egyik haverom sem ér rá. Kérték Zsombiék, hogy reklámozzam a koncertet, csak múlt héten, mikor hívtak, még több okból kifolyólag sem szóltam neked róla, gondolom érthető, miért.

– Ja, persze, érthető. Amúgy elmegyek veled szívesen, ha téged nem zavarlak a "pasis" programodon – néztem fel rá mosolyogva. – Végülis Zsombival nem volt köztünk semmi, veled meg most már úgyis egy pár vagyunk.

Elképzelésem sem volt, hogy fog a raszta hajú gitáros reagálni a jelenlétemre, de a múltkori – rövid és nem túl érdemleges – találkozásunkat alapul véve, lehet már nem is emlékszik rám. Főleg amellett az alkoholmennyiség mellett, amit elfogyasztott.

– Egyáltalán nem zavarsz – húzott közelebb magához, a vállamat átfogva. – Nem lesz semmi pasis program, max a fellépés után dumálok velük pár szót. Nagyon örülnék, ha jönnél. A koncert előttre meg kitalálhatunk valami chillesebb randiprogramot is, mit szólsz? Valamit, amiről nem a beadandózás jut eszünkbe. Mondjuk egy társasjáték bár?

– Nagyon jól hangzik! – lelkendeztem.

Áronnál gyorsan összecuccoltam, és ezúttal egyedül indultam vissza Pest felé. Elméletileg Aliznak már otthon kellett lennie, szóval csak nem történhet a hazaérkezésemkor nagy baj. A rosszul szigetelő első emeleti ablakokon át úgyis azonnal meg lehet hallani, ha valaki a ház előtt kicsit hangosabban beszél.

Remegő gyomorral szálltam le a metróról és vettem az irányt a lakásunk fele. Útközben elmormogtam vagy száz különféle mantrát, és szerencsére nem hiába, ugyanis tiszta volt a levegő a kapu előtt. Jó érzés volt újra hazaérni a saját kis kuckómba, ahol végre a magam ura lehettem, és a saját szokásaim szerint működhettem.

– Hahó! – kiáltottam, miközben duplán is ráfordítottam a kulcsot a bejárati ajtó zárjára.

– Na végre már! – csoszogott ki az előszobába Aliz, vagyis inkább csak az árnyéka. Szegény elég ramatyul festett, a mindig tündöklő és pattogó lány most sápadtan görnyedt a szürke köntösében, kezében a Cat Café-s bögréjével. A hangja rekedt volt, de még így is élettel teli. – Konrádnak se híre, se hamva?

– Szerencsére semmi. Még az is lehet, hogy leállt, és nem akar ennél is nagyobb hülyét csinálni magából. Bár lehet megint túl nagyot álmodok... Veled mizu?

Alizzal befészkeltük magunkat a konyhaasztalhoz, és hosszú sztorizásba kezdtünk. Utoljára akkor láttuk egymást, mikor Konráddal még együtt voltam, így akadt bőven kiveséznivaló. Az egyetemi feladatokkal nem maradt ezek után időm foglalkozni, de szerencsére úgysem volt semmi sürgős másnapra, így egyáltalán nem bántam ezt a csajos estét.