A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

4. - Mentőöv

A február nem lett enyhébb, sőt, a karácsonykor elmaradt hóesés és mínusz tíz fok is bepótlódott. Az egyetem beadandók szempontjából kezdett egyre húzósabbá válni, ezért Áronnal megbeszéltük, hogy kihagyunk egy-két hetet, ilyen időben úgyse lenne nagy élmény odakinn munkálkodni. Addig is gépen összeszerkesztettük a már meglévő elemeket.

Március elején azért már kezdett frusztrálni, hogy szinte sehol nem tartunk, és alig két hónapunk maradt a leadásig. Tudom, az még rengeteg idő, de szívem szerint én pont ennyivel a határidő előtt adnám le a munkám.

Csütörtökön ismét a hallban találkoztunk. Meglepődve konstatáltam, hogy teljesen egyedül jött, Szonja még csak egy nyálas búcsúzkodás erejéig se csatlakozott hozzánk. Ezek szerint komolyan vette Áron a kérésem.

– Kiheverted a múltkorit? – kérdezte őszinte aggodalommal, mikor kiléptünk az épületből és elindultunk a trolimegálló felé. Az incidens óta nem beszéltünk, de ezek szerint ez azóta is top téma maradt.

– Fogjuk rá – feleltem kurtán, mert nem akartam elkezdeni szidni neki a barátnője testvérét. – Egyébként honnan jött az ötlet, hogy hozzatok nekem egy potenciális partnert?

– Az úgy volt, hogy... Amúgy mielőtt bármit feltételeznél, nem mondtam nekik semmit arról, amiket meséltél nekem...

– Komolyan? – vágtam közbe meglepetten, mert részben az ő bűnének tartottam a kínos esetemet. Persze nem várhatom el egy majdnem-idegentől, hogy megtartsa magának a négyszemközt elhangzottakat, de ez azért bőven levont a feléje érzett szimpátiámból. Legalábbis mostanáig.

– Dehogy, hát nem tartozik rájuk – felelte magától értetődőn. – Szonja nyaggatott, hogy a bátyja nem tud hol ismerkedni. Mondtam, hogy szerintem nem túl jó ötlet rád ereszteni Dávidot, mert elég fura fazon, de mindketten ragaszkodtak hozzá. Hülyén alakult, bocs emiatt, így sokadjára is.

– Mindegy, felejtsük el.

Felszálltunk a trolira, és közben a projektünkről diskuráltunk. A Városliget a következő helyszínünk, de mivel elég nagy, valami jellegzetes részre volt szükségünk a képregényhez. Végül – merthogy épületet annyira nem akartunk ebbe a jelenetbe – a Királydombra esett a választásunk. Szerencsére a március eleje napsütéssel örvendeztetett meg minket, ezért könnyedén fel tudtunk ülni az egyik pad háttámlájára anélkül, hogy odafagytunk volna.

– Marad a szokásos felállás? – kérdezte, a grafitceruzáját hegyezve.

– Ha neked jó úgy. Én szívesen rajzolom most is a galambot, plusz mellé a mókust.

– Szuper.

Már pár másodperce szó nélkül firkálgattunk a térdünkön, mikor valószínűleg mindkettőnknek leesett, hogy elég kínos lesz, ha csendben telik ez az idő. Épp valami általános témán törtem a fejem, mikor Áron megszólalt.

– Bocs, hogy ilyen személyeset kérdezek, de neked anno hogy sikerült szakítanod a barátoddal? Mármint mondtad, hogy eléggé kontrollált meg minden... Persze ha kényes téma, nem kell beszélned róla.

– Hű, hát... – álltam meg egy pillanatra a rajzolással, és elmeredtem a távolba. – Már nem kényes a téma, nyugi. Ha úgy vesszük, ő szakított velem. Én túlságosan függtem tőle odakinn ahhoz, hogy csak úgy elküldjem.

– Ó, értem. – pillantott felém, majd vissza a papírra. – Akkor csak úgy oldható meg egy ilyen szakítás, ha magadra haragítod – morogta, mintegy magának.

– Na jó, kíváncsi vagy?

– Ha neked nem gáz, én szívesen meghallgatom. Úgyis itt fogunk még dekkolni egy darabig.