A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

29. - A fájdalmas igazság

Másnap kora délután nem kevés időn át tanakodtam rajta, hogy mit vegyek fel estére. A randin szerettem volna a mindennapinál egy csöppnyivel elegánsabban festeni, az utána következő romkocsmás koncerthez viszont valami lazább és strapabíróbb cucc lett volna előnyös. Végül egy fekete, szakadt aljú farmer mellett döntöttem, bordó magassarkú csizmával és egy néhány mérettel nagyobb, fekete ujjatlan blúzzal, amit betűrtem a nadrágomba. Indulás előtt megkérdeztem a szobájában gépező Alizt, hogy tud-e valamit Mátéról, meg arról, hogy jön-e velünk este. Csak a vállát vonogatta, és azt mondta, elvileg jön, de mit bánja ő, ha mégsem. Nem tudtam kiigazodni Alizon. Egyszerre volt túlontúl nemtörődöm Mátéval kapcsolatban, és mégis ez a szintű nemtörődömség már erősen célzott is arra, hogy nem közömbös a fiú iránt. Na, majd kiderül mi sül ki belőlük.

Áront a megbeszéltek szerint a sulihoz legközelebb eső társasjátékbár előtt vártam, ahová ő néhány perccel utánam meg is érkezett, és rögtön ki is fejeztük az egymás iránt érzett hiányunkat. A mosolyától, attól, ahogyan rám nézett, el tudtam volna olvadni, mint egy fagyi a nyári melegben. Per pillanat őt láttam a leghelyesebb férfinak a világon, egyik filmsztár sem érhetett volna a nyomába. Fel sem tudtam fogni, pár napja mit szégyelltem rajta Konrád előtt, hiszen Konrád egy tipikus sablonsrác, Áron pedig kilóg a nagytömeg sorából mind a stílusával, mind a gondolkodásmódjával, és szerencsére a szó pozitív értelmében.

Befoglaltunk egy kisebb asztalt a pincehelyiségben, és miután rendeltünk egy-egy cidert, útnak indultunk, hogy keressünk valami kedvünkre való társast.

– Hű, ha egy ilyenbe belekezdünk, egész nap itt fogunk ülni – vizslattam a szememmel a gyönyörű, színes grafikákkal díszített dobozokat, amelyek minden bizonnyal izgalmas kalandjátékokat rejtettek. – Pedig jó lenne azért minél többet kipróbálni, ha már itt vagyunk, nem?

– Egy ilyenhez mit szólnál? – emelt ki egy kisebb dobozt Áron a mellettem levő polcról. – Azt írja, önismereti játék barátoknak, pároknak.

– Jaj, ugye nem olyan, mint a Felelsz vagy mersz? – rémültem meg, mert a gimis osztálykirándulásokról elég rossz élményeket hagyott bennem az a játék. Nem mintha itt Áronnal bármi kötelező lenne, és bármit is szégyellnem kellene.

– Nem hiszem. Inkább olyannak tűnik, amivel jobban megismerhetjük egymást. Családi változat, szóval csak nem lehetnek benne nagyon durva dolgok – nézegette a leírást a hátoldalán, én pedig megnyugodtam, és azonnal megtetszett a játék.

– Felőlem játszhatunk vele – egyeztem bele. Ó, milyen rossz ötlet is volt...

Az asztalnál tanulmányoztuk a szabályokat, aztán mikor Áron lusta volt végigolvasni az egész leírást, inkább úgy döntöttünk, hogy saját szabályok szerint játszunk. Mégpedig úgy, hogy felváltva kártyát húzunk, és feltesszük a másiknak a rajta szereplő kérdést.

– Melyikünk kezdjen? – néztem rá tanácstalanul. Áron a kezembe nyomta a két kocka egyikét, hogy azok legalább ennyi funkciót betöltsenek.

– Amelyikünk nagyobb számot dob.

A hatosával az övé lett a kezdő szerep. Húzott egy lapot, és miután megköszörülte a torkát, felolvasta.

– Vannak háziállataid?

– Nincsenek – feleltem egyszerűen. – A szüleimmel túl keveset vagyunk otthon ahhoz, hogy igényünk lenne kutyára vagy macskára. A többi állat meg szerintem a természetbe való, nem ketrecbe vagy akváriumba.

– Hmm, korrekt válasz.

Ezután én emeltem le egy lapot a pakli tetejéről, majd összeráncolt szemöldökkel felolvastam.