A tükrömbe nézve | BEFEJEZETT

14. - Olvass a sorok között!

Rettenetes fejfájással ébredtem, pont abban a pozícióban, ahogy éjjel lehunytam a szemem. Pár másodpercig csak csukott szemekkel feküdtem, és élveztem, hogy félig még az alvás fogságában vagyok. Ezután azonban beugrott, mi minden is történt tegnap. Szélsebesen gördültem át a másik oldalamra, ahol Áron tőlem elfordulva, hason fekve hortyogott, és csupán deréktól lefele bugyolálta a barna pokrócom. Azt a szürke pólót viselte, ami tegnap volt rajta a buliban. 

Egyáltalán nem álltam készen, hogy a tegnapi után a szemébe nézzek. Rém kínos volt az egész, elejétől a végéig...

Még az volt a szerencse, hogy az első órám csak egykor kezdődött, ezért nem kellett ébresztőt állítanom. A mobilom szerint fél tíz múlt kicsivel. Bíztam benne, hogy Áron sem kezdte volna a reggelt egy fontos gyakorlattal.

Bár eléggé émelyegtem, azért próbáltam a lehető leghalkabban megkerülni őt, hogy lemásszak a létrán. Összekapva a szükséges holmijaimat bevonultam a fürdőbe, és negyedóra alatt nagyjából sikerült is emberi formát öltenem. A szobámból ezután se hallottam motoszkálást, ezért nyugodt szívvel tértem át a konyhába, hogy lefőzzek egy nagy adag kávét. Úgy tűnt, Aliz sem ébredt még fel, a magassarkú csizmái is csak lehajítva hevertek az előszobában. Hirtelen bűntudat fogott el, amiért szó nélkül otthagytam őt a bárban, de Áron azért csak szólt neki rólam valamit! Meg azt is reméltem, hogy volt, aki hazakísérte.

Nagyon vártam már, hogy lejöjjön az a kávé, és tudjak más dolgokra is koncentrálni a túlélésemen kívül. Mikor elkészült, egy csészényit kitöltöttem magamnak, majd visszakászálódtam a fűtött szobámba, hogy a dohányzóasztal melletti sárga puffra heveredve elkortyolgassam. Áron valószínűleg erre a neszezésre kelhetett fel, mert mozgolódást észleltem a galériáról. Hamarosan felült, és megpillantottam a borzas haját, amit az ujjaival egy gyors mozdulattal hátrasimított. Fáradt mosollyal találta meg a tekintetem.

– Jó reggelt! – köszöntött még kissé rekedten, majd meg is dörzsölte a szemeit. – Régóta fenn vagy?

– Jó reggelt! Max húsz perce. Kipihented magad? – próbáltam ártatlan témával beszélgetést kezdeményezni.

– Voltam már jobban is. Na és te?

– Dettó – haraptam be az ajkam, és nem csak a fizikai állapotomra utaltam. De reméltem, a többit nem gondolta bele a válaszomba. – Kávé?

– Megköszönném.

Egymás mellett ücsörögtünk az asztalnál, már mindketten utcai ruhában. Pár hosszú pillanatig egyetlen szó nélkül kortyoltuk a felcukrozott eszpresszónkat.

– Nincs órád? – törtem meg a csendet, ami kezdett annyira kínossá válni, hogy majdnem beleőrültem.

– Csak előadás, de azt nem gáz, ha kihagyom. A délutáni gyakra simán beérek. Ugye te se maradtál le semmiről?

– Nem, nyugi – kavargattam a forró italomat a kiskanállal, kerülve a szemkontaktust, és úgy éreztem, nem húzhatjuk tovább a témát. – Figyelj... tegnap, amiket mondtam...

– Oh... – kezdett ő is a csészéje felé pislogni.

– Igazából mindegy is, hogy komolyan gondoltam-e őket vagy sem. Nem akarok semmiféle nyomást helyezni rád. Ne érezz semmi miatt bűntudatot, az a lényeg.

– Oké, rendes tőled. Tudod, hogy ez nem a te személyed ellen szól. Normális esetben én tettem volna meg az első lépéseket, ennél már sokkal korábban. Olyan hülyén jött ez most ki.

Kíváncsian, csillogó szemmel meredtem rá. Fegyelmeznem kellett magam, hogy ne tátsam el a szám.

– Nem szeretnék már most belecsöppenni egy kapcsolatba, nem tudnék még benne egészségesen helytállni – folytatta. – Eléggé bennem maradtak a rossz érzések, és félek, a kettőnk kapcsolatát tenném ezzel tönkre. Nem akarom, hogy te legyél, aki elszenvedi a mellékhatásaimat, gondolom érted, miről beszélek.