Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

83. Fejezet

Jó olvasást!

Két és fél óra múlva folyamatos fájásaim voltak. Tulajdonképpen, akkor tudatosult bennem, hogy nekem meg kell szülnöm ezt a babát. Talán soha az életben nem voltam annyira megijedve, mint akkor. Életem leghosszabb, és legfájdalmasabb percei voltak, de tűrtem, nem panaszkodtam. Tudtam, hogyha ennek vége, a kislányom már a karjaimban lesz, úgy ölelhetem magamhoz, ahogy elterveztem. Na, igen. Csak nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni.
-Szinte hallom, ahogy a fogaidat csikorgatod-Liam mosolyogva kipiszkált egy izzadt hajtincset a homlokom közepéből.
Szorosan lehunyt szemekkel fordultam felé, a világ legcsúnyább arckifejezését magamra öltve, mire halkan felnevetett, és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.
-Kérsz valamit, édesem?-apa aggódalmasan megállt az ágyam mellett.
-Érzéstelenítőt-morogtam, miközben nagy nehezen az oldalamra fordultam, keresve a legkényelmesebb pózt, ami ebben a helyzetben a legalkalmasabb.
Apa szomorúan lebiggyesztette az ajkait.
-Azt sajnos még nem kaphatsz.
Felsóhajtottam.
-Ki van még itt rajtatok kívül?
Liam elnyomva egy ásítást válaszolt.
-A fiúk, és Perrie.
-Lottie?
-Nem volt túl jó állapotban, így Jay nem merte elengedni. Attól félt, hogy a toxikológián köt ki-húzta el a száját. Valahogy ezt el is tudtam képzelni. A legjobb barátnőm ritkán ivott, sőt bulizni sem nagyon járt el otthonról, de ha egyszer adódott rá egy röpke alkalom, akkor soha nem tudta tartani a mértéket. Később ezen majd biztosan jót fogunk nevetni, hogy amíg én egy kórházi ágyon vajúdtam, addig ő otthon kilehelte az életét a WC előtt.
-Anyának, és Marknak szólt már valaki?
-Hívtam őket-bólintott apa-De mindenképpen csak holnap érnének ide. Mark dolgozik, anyádat pedig csak holnap reggelre kapott legkorábban repjegyet.
-Értem-húztam el a szám.
-De azt üzeni, hogy légy erős, és ne aggódj minden rendben lesz-tette hozzá mosolyogva, mire egy másodperc erejéig el is felejtettem, hogy pontosan hol is vagyok. Igen, egy másodpercig. Úgyanis a következő pillanatban egy akkora fájdalomhullám árasztotta el a testem, hogy attól féltem lekaparom a tapétát.
Az ajtó kinyílt, és az orvosom érkezett meg egy nővér társaságában. Dr. Brooke, ezen a késői órán azonnal riasztva lett. Szerencsémre aznap ő volt az ügyeletes a kórházban, tehát nem kellett semmiféle lelkiismeretfurdalást tanúsítanom, mert nem én keltettem ki az ágyból.
-Hogy vagy Anie?-kérdezte mosolyogva, miközben a kórlapomat a kezébe fogva, az ágyam melletti műszerekhez lépett.
-Nem túl jól-motyogtam, és igyekeztem nem hányingert kapni az infúzió csere láttán. Bár igyekeztem elfordítani a fejem, de a tudat, hogy a nővérke egy tűvel bökdösött nem segített a helyzeten.
-Ez érthető-bólintott, kedvesen rám nézve.-A baba szívhangja megfelelő, ahogy hallom. A pulzusod kicsit szaporább, mint szeretném, de ennek ellenére úgy tűnik, hogy minden rendben van.
-És, most már kaphatok egy kis érzéstelenítőt?-a remény, szinte lángokban tört fel a lelkemben. Miután a nővérke kicserélte az infúzióm, ismét felvettem a percekkel ezelőtti pozíciót.
-Előtte szeretnélek megvizsgálni. Tudnom kell, hogy mennyire vagy nyitva, utána lehet róla szó, hogy megkapd az epidurális érzéstelenítést, és pihenj egy kicsit-mondta, majd mosolyogva apáék felé fordult.-Az urakat megkérném, hogy távozzanak. Amint végeztünk, visszajöhetnek.
Liam, és apa közölték, hogy keresnek egy kávéautomatát, majd csendesen behúzták maguk után az ajtót.
A vizsgálat, mint mindig a szokásos kellemetlenségben telt. Hiába, ez egy olyan dolog, amely a lányok életében örökké az ultra gázos címszót viselik. Minden esetre, igyekeztem nem odafigyelni, inkább a levegővételemre koncentráltam, hogy egyenletes maradjon. A szomorú hír, csak azután következett. Dr. Brooke szerint, még nem voltam eléggé nyitva ahhoz, hogy megkapjam az érzéstelenítőt, úgyhogy továbbra is várunk.
-Még mennyit kell várnunk?-biggyesztettem le az ajkaim, mire Brooke halkan felnevetett.
-Türelem, Anie. Még nincs itt az ideje. Kérlek, próbálj meg pihenni! Kelleni fog az energia.-mondta, majd mindketten elhagyták a szobám.
A fali óra, hajnali egy órát mutatott. Kint már rég sötét volt, csupán a parkot vilagította meg néhány lámpa, amely még égett, viszont egy lélek sem járkált  keskeny, macskaköves úton a padok között. A gépek monoton csipogása, a kisbaba ütemes szívverése egy pillanatra teljesen kizökkentem. Ha valaki két évvel ezelőtt oda jön hozzám, és azt mondja nekem, hogy összejövök a bátyám haverjával, szerelmesek leszünk, aztán meg kibaszott szomorúak, végül pedig lesz egy csodálatos kislányom, akkor valószínűleg sírva fakadok, és megkér, hogy ne mondjon ilyeneket, mert túl gyenge vagyok ehhez lelkileg. A múltbeli énemnek rengeteg rossz dolgon kellett átmennie, de rettenetesen büszke voltam rá. Felálltam, és küzdöttem, bár nagyon nehéz volt, és még most sem száz százalékos a mentális egészségem. Az mögöttem álló hónapokat tekintve elég hosszú utat tettem meg. Felépítettem az életem, lettek barátaim, és egyszerűen csak éltem. Éltem, mint egy átlagos tinédzser, cseppet sem átlagos családi háttérrel. Buliztam, ittam, nevettem, csalódtam, sírtam, elestem, megtanultam szeretni, és megbocsájtani. Megbocsájtottam annak a személynek, aki felelős volt azért, hogy az egész gyermekkoromra úgy tekintek vissza, mint egy sötét lyuk az elmém legmélyebb részében, amit nem szívesen veszek elő, hogy emlékezzem rá. Anya tönkretette az életem. Miatta is váltam egy olyan depressziós személlyé, aki már tizennégy éves korában megakart halni. De, az évek teltek, anya pedig megváltozott, és velem együtt, ő is élni kezdett. Belegondolva, anyával sok mindenben hasonlítunk egymásra. Ő is menekült a múltja elől, egyik hibából a másikba esett. Szeretett valakit, akit nem kellett volna, a jót eldobta a bizonytalan rosszért, és csak akkor vette észre, amikor már túl késő volt, és a világ összeesküdött ellene.
-Nem nézel ki valami jól-Harry vigyorogva sétált az ágyam mellé.
-Mert nem egy sorozat szereplője vagyok, akit kisminkelnek, és megcsinálják a haját-feleltem összeszorított szemekkel, amikor egy újabb fájás elérte a testem. Szerencsére nem tartott sokáig, úgyhogy nagy nehezen, de próbáltam felvenni egy kényelmesnek mondható pozíciót.
-Mit mondott a doki?
Fáradtan felsóhajtottam.
-Még nincs érzéstelenítő.
-Szívás.
-Nekem mondod?-nyitottam ki a fél szemem.-Az egész testem egy fájdalom, és még hol van a vége..
Harry mosolyogva paskolta meg a kézfejem.
-Ugye tudod, hogy ez nem fair?
-Micsoda?
-Hogy mindenkit beengedsz magadhoz csak azt nem, akinek tényleg itt lenne a helye.
-Ezt most úgy mondtad, mintha nektek nem itt lenne a he..-kezdtem, de Harry a fejét csóválva félbeszakított.
-Ne kezd ezt, Anie. Ne itt, ne most. Tudod, kire értettem.
Nem feleltem.
-Louis az ujjait tördelve várja, hogy bejöhessen hozzád.
Lehunytam a szemem, mélyen sóhajtottam egy nagyot, miközben éreztem, hogy nem csak a hasam rándul össze, hanem a szívem is a fájdalomtól.
-Én..-kezdtem, de megakadtam. Össze voltam zavarodva, túl fáradtnak éreztem már magam, olyannyira, hogy gondolkozni sem bírtam tovább.-Nem tudom, hogy készen állok-e..
Az ágy lábánál álló göndör hajú fiú mosolyogva rázta meg a fejét.
-Ha nem állnál készen, nem jöttél volna haza-tárta szét a karjait. Sóhajtva fordítottam oldalra a fejem a párnám, miközben egy hatalmasat ásítottam.
-Szeretnék most egy kicsit egyedül lenni, ha nem baj-hunytam le a szemem, kihasználva azt az öt percet, amikor nem fáj semmim. Nyugodtan lélegeztem, miközben a kisbabám szívhangját hallgattam. A legszebb dallam volt számomra, és alig hittem el, hogy pár óra múlva, a karjaim között tarthatom majd őt.
Annyit észleltem, hogy Harry megpuszilja a homlokom, becsukja maga után az ajtót, és elmegy. Egyedül maradtam a gondolataimmal, a fájásaimmal, és az idővel, ami nem nekem kedvezett.
Szerettem volna egy kicsit pihenni, összeszedni magam. Az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy szólok egy nővérnek, ne engedjen be hozzám senkit, mert szeretnék egymagam túl lenni az egészen. Nem szerettem volna látni, hogy bárki is látja az én szenvedésem. Azt hittem menni fog ez egyedül, hogy minden rendben lesz, könnyen fog menni az egész vajúdás, és szülés. Nos, nem.
Fél órával később, többé már nem voltak ötperces fájásaim.
Fél óra elég volt ahhoz, hogy a babám szívverése belassuljon. Nem érezte már jól magát, ráadásul egyáltalán nem tágultam két ujjnyinál jobban. Borzasztóan fájt a hasam. Emlékszem, hogy önkivületi állapotban üvöltöttem, és sírtam. A fáradtságtól egész testemben remegtem.
Egy halom orvos, és nővér rohant be a szobámba, élükön Doktor Brooke-val. Közölték velem, hogy sürgősen meg kell császározniuk, mert a kisbabám veszélyben van. Bepánikoltam, emlékszem, hogy alig kaptam levegőt, úgyhogy az egyik kedves nővér, miután valamit a karomba fecskendezett, az arcomra húzott egy oxigénmaszkot is. Igyekeztem lenyugtatni magam, de egyszerűen nem akart sikerülni. A tudat, hogy elveszthetem a kisbabám befészkelte magát az agyamba, és mielőtt bármi történhetett volna, én már feladtam a reményt.
Egyedül voltam, féltem, sőt inkább rettegtem, mint féltem, az a gondolatom pedig, hogy egyedül is menni fog, azonnal elillant.
Miután feltoltak a műtőbe, megkaptam az érzéstelenítőt, levetkőztettek, és felfektettek az asztalra, az eddigieknél is jobban rám tört a zokogás. A családom valahol a váróban ült, szétizgulva magukat. Biztosan szólt nekik valaki, hogy hol vagyok, és mit csinálnak velem. A fáradtságtól homályosan láttam, a fájdalmat már nem éreztem. Annyit észleltem a körülöttem lévő dolgokból, hogy minden rohamosan felgyorsult, és már egy zöld lepelt láttam magam előtt.
-Anie, megfoglak csípni-hallottam Doktor Brooke. Műtös maszkban, talpig zöldben állt felettem, a hangjáról ismertem fel őt.-Érezted?
Fejemet ráztam.
-Ezt?
Ismét fejrázás. Az égvilágon semmit sem éreztem.
-Rendben, akkor kezdhetjük. Anie, figye..-mielőtt befejezhette volna, a fejét oldalra kapta, és elsietett mellőlem.
Lehunytam a szemem, igyekeztem nyugodtan venni a levegőt, legyőzni a pánikot, és nem foglalkozni a körülöttem uralkodó káosszal. Minden csipogott, zörgött, alig tudtam kivenni a szavakat, viszont azt sikerült leszűrnöm, hogy nagyon siettek.
-Rendben, kezdhetjük!-jelent meg Doktor Brooke ismét mellettem. Lenézett rám.-Anie, ne mozdítsd a fejed, ne próbálj meg felülni. Maradj teljesen mozdulatlan. Az apuka is beöltözött, itt van melletted!
A szívem olyan erősen bedobbant, hogy azt hittem megfulladok. Hiába volt talpig felöltözve, hiába volt rajta az az ostoba szájmaszk, és bármennyire is voltam fáradt, azokat a kék szemeket bármikor felismertem volna. Azok a kék szemek most aggódalmasan néztek le rám, és bár nem láthattam, tudtam, hogy mosolyog. És, ott volt velem.
-Lou..-suttogtam rekedten, az örömtől pedig ismét sírni kezdtem.-Lou..
Lehajolt hozzám, a szájmaszkon keresztül hosszú puszit nyomott a homlokomra.
-Szia Kincsem-suttogta, miközben szorosan megmarkolta az infuziós kezem.
-Félek..
-Tudom Kincsem, de itt vagyok-megpuszilta a kezem, aztán ismét rám nézett.-Nemsokára itt a kislányunk!
-Nagyon fáradt vagyok-hunytam le a szemem, és tényleg úgy éreztem, hogy elfogyott az összes erőm.
Louis szemöldökei összeszaladtak, szorosabban markolta a kezem.
-Szívem, esküszöm, nemsokára aludhatsz, csak kérlek maradj velem!
Minden maradék erőmet összeszedve nyitottam ki a szemem, bár csak résnyire, de nyitva voltak. Őt néztem. Csak Louis-t néztem, azt az embert, aki mindig megmentett. A világom, a jövőm a szemeiben, nekem pedig vele kellett lennem.
Az életem során nem sok dolog tett boldoggá. Nem volt esélyem boldognak, és gondtalannak lenni. De, Louis a boldogságom volt. Mindent ő jelentett. Amikor pedig hosszú percek után, meghallottam egy igazán mérges, vékonyka sírást, a világom abban a pillanatban teljes lett.
Gracie Louise nyolc és fél hónap után megszületett....