Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

77. Fejezet

Jó olvasást!
A napok teltek, ahogy a hetek, és a hónapok is. De, a fájdalmam, egy pillanatra sem csillapodott. Akárhányszor eszembe jutottak a történtek, elkapott a szomorúság, az élni nem akarás gondolata, és eszembe jutott, hogy az életem mennyire borzalmas. Már nem tudom annak az idejét, hogy mikor dugtam ki az orrom a saját szobámból, vagy mikor beszéltem valakivel egy ép mondatot. Nem tudtam, hogy kivel mi vam, mivel nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot. A fiamat nem láttam, mivel anya nem engedte hozzám ilyen állapotban. Igaza volt. Ilyen borzalmas hangulatban nem tudtam volna rá figyelni, nem tudtam volna vele foglalkozni. Saját magammal is utáltam egy légkörben lenni. Gyülőltem magam.
Július közepe volt már. Az idő furcsa mód felmelegedett, nem esett az eső, és minden olyan normálisnak tűnt, annak ellenére, hogy belülről lassan darabokra hullottam. Mégis, három teljes hónap után, ismét élni kezdtem. Mert muszáj volt. Élnem kellett.
Újra azt csináltam, mint előtte csak soklal több koncentrációval, kevesebb energiával. Eljártam dolgozni a srácokkal, de csak akkor, ha Liam éppen nem volt bent, és mostanában Liam sokkal kevesebbet volt bent a műhelyben, mint annak idején. Az okát nem tudtam, de nem is érdekelt. Túlzottan nem is voltunk jóban, persze, hogy nem kommunikáltunk egymással, még akkor sem, ha muszáj volt. Bár, mostanában nem volt olyan, hogy muszáj volt.
Újra látogatni kezdtem a családom, és minőségumi időt töltöttem a testvéreimmel. Kivéve, Lottie-t. Ő azok az ember táborát erősítette, akik egyáltalán nem rajongtak értem. Haragudott rám. De, megértettem őt.
Azt is elfogadtam, hogy amíg ott voltam, és anyámmal beszélgettem, addig nem volt hajlandó lejönni a szobájából. Kerülgetett, csúnyán nézett rám, mintha egy véres, mocskos rongy lennék számára. Igazából a legfontosabb dolog számomra az volt, hogy a kisfiam újra velem lehessen. Anya megszánt, és megengedte, hogy Freddie fél napokat, de velem tölthessen. Este szigorúan haza kellett hoznom, nem aludhatott nálam. Fájt, hogy anya nem bízott az állapotomban. De, legalább ennyit kaphattam, és egy kicsivel sikerült jobban is éreznem magam. Freddie egy fajata energialöketet adott nekem. Bizonyítani szeretettem volna, és miatta muszáj volt tovább harcolnom az életben. Tudni kellett, hogy az apja nem egy lecsúszott, utolsó, depressziós kis csöves, aki az alkoholba fojtja a bánatát. Tudnia kell, hogy erős vagyok, és mindemt megteszek érte, és magamért is. Legalábbis, ezt próbáltam elhitetni magammal, és a családommal. De este, amikor senki nem látott képes voltam úgy zokogni, mint egy öt éves kisgyerek. Sírattam a múltat, azt, amit elvesztettem. A szerelmemet, az életemet, és vele együtt a kisbabát, aki az enyém volt, de talán soha nem lesz majd esélyem arra, hogy megismerjem őt. Anie elment. Kisétált az élstemből ismét egy hatalmas űrt hagyva maga után, és egy csomó kimondatlan, eltervezett beszélgetést, amelyeknek soha nem lesz folytatása. Anie volt az a személy, aki miatt volt értelme élnem. A lány, aki miatt megérte felkelnem. Az állandó mosolyom, a boldogságom egyetlen okozója ő volt. De azzal, hogy elment, az életem egy hatalmas fekete felhő volt villámokkal, és esővel, szivárvány nélkül.
Minden este lefekvés előtt előttem van az utolsó alkalom, amikor eljött hozzám. Össze volt törve. Összetörtem, és talán soha nem lesz esélyem arra sem, hogy helyrehozzam a hibám. Minden este eszembe jut a csodálatos arca, a mosolya, a szemei, az érintései, és az édes csókjai. Az én egyetlen szerelmem, aki a kórházi ágyban fekve, eszméletlenül is a nevemen szólított. Ott voltam mellette, de talán azt sem fogja megtudni soha, hogy ameddig a gyógyszerek hatása alatt voltam, a testvére tiltakozása ellenére én vigyáztam rá, és fogtam a kezét. Alkalmam volt arra is, hogy még utoljára elmondjam neki mennyire szeretem. Bocsánatot kértem tőle, mert túl gyáva voltam ahhoz, hogy a szemébe mondjam mekkora egy szarházi, undoritó alak vagyok, amiért átvertem, megcsaltam őt egy olyan nővel, akit mindennél jobban megvet és gyűlöl. Láthattam a kisbabánkat, aki, mint kiderűlt egy igazi harcos. Egy erős, kisbaba, pont mint az anyukája.
Büszke vagyok Anie-re. Büszke vagyok rá, és soha nem fogom tudni megbocsájtani, hogy átvertem őt. Anie jobbat érdemel, bárhol is legyen, remélem megtalálja azt a férfit, aki értékelni tudja őt, ha már én nem tudtam.
De, örökre szeretni fogom az én egyetlen, legféltettebb Kincsemet.
Soha nem csináltam ilyet, de írtam neki egy levelet, és miután kiléptem a bevásárlóközpontból azon voltam, hogy feladom a postán, és ha megkapja eltudja olvasni. De aztán rá kellett jöjjek, hogy nem tudom hol van. Nem tudom kihez ment, kivel van, azt sem, hogy egyáltalán még Anglián belül van-e.  Úgyhogy ezt a tervet elvetettem, majd elrakva a levelet beszálltam az autómba, és átmentem anyámékhoz, hogy legalább egy kis időt a fiammal tölthessek. Vacsorára is maradtam, ahogy szoktam, és furcsa mód még Lottie sem a szobájában evett, hanem a helyén ült az asztalnál, pontosan velem szemben, ahogyan régen mindig. A szemem sarkából láttam, hogy bámul, amikor azt hitte valami érdekeset találtam a tányéromon, vagy éppen a falon. Láttam rajta, hogy beszélne velem, hozzám szólna, de harag most is győzött, és továbbra sem állt velem szóba. De, legalább már ennyit elértem, hogy a húgaim egyike hozzám szólna.
Körülbelül este tíz után érkeztem haza. Egyedül voltam az egész lakásba, amit nagy unalmamba két nappal ezelőtt sikeresen kitakarítottam. Persze, anyám és Fizzy is segített, hiszen egyedül nem végeztem volna egy nap alatt sem. Otthonosabbnak tűnt, és a környezet is sokkal jobban tetszett a kiürült sörös üvegek, valamint az elnyomott, hamutálcányi cigarettacsikkek nélkül.
Ez is segített valamelyest a hangulatomon egy keveset. Miután elszívtam pár szálat, és megittam két üveggel a sörömből, lezuhanyoztam, és magamhoz képest elég korán feküdtem le. Nehéz volt. Borzalmasan nehéz. Akárhányszor oldalra fordultam nem tudtam átölelni őt. A szívem darabokra hasadt, amint megéreztem a párnán lévő illatát, amit a huzat teljesen magába szívott. Mint valami emlék, amit még a párnám is örökre magába akar tartani. Megőrizni, és emlékezni a jó dolgokra. Én is ezt tettem. Próbáltam emlékezni a megannyi jó dologra, amit az én angyalkámmal élhettem át. Minden egyes pillanatra, amiket egyáltalán nem akarok elfeledni. Ha tehettem volna, visszapörgettem volna az időt, hogy helyre hozzak mindent. Hogy ne dőljek be Eleanor-nak, és bár ne hagytam volna, hogy a múltam démona irányítsa a gondolataim.
Hajnali négy óra volt, amikor a párnát magamhoz ölelve végre elaludtam.

-Csak annyit mondj, hogy jól van-e? - forgattam meg a szemeim, miközben nagyot slukkoltam az ujjaim közt lévő cigarettából.
Harry elnyomta a csikkét, majd hátra dőlve bólintott.
-Remekül van-felelte, miközben szomorúan rám mosolygott. Nem feleltem semmit, de mielőtt megkérdezhettem volna, a szemeimbe nézve válaszolt.
-A babával is minden rendben.
Éreztem, hogy a szemem szúrni kezd, és mielőtt Harry előtt fakadtam volna ki, a torkomat megköszörülve húztam el a terasz ajtót, és siettem be. A konyhapultról felkaptam a fehér borítékot.
-Tudom, hogy te tudod hol van. Azt is, hogy folyamatosan látogatod, de megkért mindenkit, hogy ne szóljatok nekem-Harry már nyitotta volna a száját, de csúnyán félbeszakítottam. - Nem érdekel. Szar. Szarul esik, nyílván, de tudom, hogy ti vigyáztok rá, ha már én nem tehetem. Ezt kérlek add át neki. Ne mond, hogy tőlem vam, csak kérlek, add át, és olvassa el-feleltem, majd egy mozdulattal átnyújtottam a levelet az előttem álló fiúnak, aztán sarkon fordultam, és már éppen készültem átlépni a küszöböt, amikor Harry utánam szólt.
-Még mindig szeret téged, Lou.
Nem feleltem, de nem is fordultam hátra, mert akkor biztosan meglátta volna az arcomon végig szánkázó könnyeket. Inkább bementem, és csak azután omlottam össze...