Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

2.fejezet

Lassan besötétedett, de az utcai lámpa halvány derengésénel láttam, ahogy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék.
A régi szobámban ültem, az ágyamon, amire azonnal levetettem magam amikor megérkeztünk. A szobám az én menedékem.
A fülemben nem üvöltött már a zene, csak bent hagytam a fülhallgatót, mintha hallgatnék valamit, de valójában csend honolt mindenhol, és ezt kellemesebbnek találtam mint bármilyen zenét.
Geoff már  járt itt, de egyszer sem tudott beszélgetni velem. Csak leült mellém, megsimította a karom, és ennyit mondott:
-Minden rendben lesz kincsem.-mondta, aztán pár másodper után kiment, és otthagyott engem a sötétben, a nyomorult gondolataimmal.
De nem. Nem lesz rendben semmi, hiszen sosem volt rendben semmi.
Anyám egy alkoholista lett. Geoff és Liam valószínűleg csak sajnálatból hozott el onnan.
Mérges voltam rájuk. Nem kerestek, nem is akartak elhozni onnan, csak most jutott eszükbe, hogy vagyok én, aki nem is érzi magát olyan jól New Yorkba, mint ahogy ők azt hitték.
Mindegy is. Csak elakartam felejteni az ott történteket. Tudtam, hogy nem lesz rendben semmi, mert nekem sosem volt nyugodt életem..most hogyan lehetne? Anyám nincs az életemben, régen sem volt jelen, ennek örülnöm kellett volna...Megszabadultam tőle és Luke-tól, viszont az emlékeket nem törölhetem ki az agyamból hiába szeretném.
Féltem, pedig nem kellett volna.
Nem tudom, hogy mi lesz velem ezek után? Hogy lesz? Mihez kezdek? Hogy induljak el egy úton, hogy megtaláljam a boldogságot és ezzel célba érjek..Ha egyszer az életben boldog lehetnék...
Kopogás zavart fel az elmém zavaros tekergéséből, ezzel pedig ismét úrrá lett rajtam a hatalmas fáradtság és a lüktető csuklómba nyílaló fájdalom érzése.
-Anie ébren vagy?-hallottam Liam hangját.
Szorosan lehunytam a szemem, és csak azután válaszoltam.
-Igen.-szóltam nehézkesen.
A sötétben láttam, ahogy az ajtóm kinyílik és pár másodpercre felvillan előttem a világos folyosó.
Liam körvonalai hatalmasnak tűntek, hiszen ő maga is hatalmas volt. Nyoma sincs már a vézna fiúnak, aki mindig levitt a parkba játszani, ő már valahol messze járt, aki itt volt előttem immár egy férfi volt.
Liam becsukta maga mögött az ajtót, és a sötétben tapogatózva megindult felém. Miközben lassan jött, egyszer csak elbotlott valamiben és hangos csattanással a szőnyeggel borított padlóra került.
-Azta k...-mondta, mire unottan felkapcsoltam az éjjeli szekrényemen lévő kislámpát, ezzel minimális látásviszonyt biztosítva.
Liam a lábát szorongatva leült mellém.
-Bassza meg-káromkodott.-mi a faszom volt ez?-hintázott előre-hátra a lábujjait szorongatva.
Kinéztem az ablakon és megvontam a vállam.
-Valószínűleg a bőröndöm.-mondtam.
-Nem is pakoltál még ki?-kérdezte.
Felé fordultam.
Homlokán megjelentek a ráncok, amik mindig ilyenkor szoktak, amikor valamit furcsáll vagy nem ért. Felsőteste fehér pólóba volt bújtatva, amiből kilátszottak agyon tetovált karjai. Mielőtt elmentem, egyetlen tetkója volt, most viszont rengeteg volt.
Lábai piros, kockás pizsamanadrágba voltak bújtatva, amiből kilátszott meztelen lábfeje. Haja kuszán állt, arca fáradt volt.
-Nem volt kedvem.-válaszoltam.
-Segíthetek..-ajánlotta fel, mire hevesen megráztam a fejem.
-Nem kell Liam megoldom.
Bólintott.
-Oké.-válaszolta.-Nem vagy éhes? Nem jöttél le vacsorázni sem.
Megráztam a fejem.
-Nem.
-Biztos? És nincs szükséged esetleg valamire?
-Liam nem! Nem kell aggódnod oké?! Megoldok mindent, túlélem ezt is! Nem vagyok kislány, tudok magamról gondoskodni!-feleltem kissé ingerülten.-És légyszíves hagyj most magamra.-kértem, és éreztem, ahogy a könnyeim utat találnak az arcomon.-Fáradt vagyok.
-Anie figyelj..-kezdte, de félbeszakítottam.
-Kérlek!-néztem rá könnyes szemekkel, mire vette a lapot, és sóhajtva felállt. Mielőtt kiment volna, felém hajolt, és egy hosszú puszit nyomott a fejemre.
-Szeretlek húgi.-mondta, azután kiment.
Szorosan behunytam a szemem, lekapcsoltam a kislámpát, és belezokogtam a párnámba.

Két teljes napig kuksoltam a szobámban, mint egy elhagyatott kis remete. Az eső két napig megállíthatatlanul zuhogott, akár a könnyeim, amik úgy tűntek sohasem fognak elállni. Gyűlöltem magam, mert sosem leszek elég erős, hogyha eszembe jut egy rossz emlék, akkor ne sírjam el magam. Utáltam a gyengeségemet. Két napig teljesen elhagytam magam, jobban, mint ahogy szoktam. Két embernek, mintha fel sem tűnt volna. Mármint feltűnt, de nem ijedtek meg a látványomtól, inkább leültek mellém és még bámultak egy sort. Liam mindig felhozta a vacsorát, az ebédet vagy a reggelit és miután sikertelenül próbált velem néhány szót váltani, egyszerűen csak elment. Geoff nem jött fel. Gondoltam megbántottam, nem akartam, de mentségremre legyen, hogy nem akartam senkivel sem kommunikációt folytatni.