Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

5.Fejezet

Amit eddig sikeresen megtudtam, Lottie-ról és Dylan-ről, hogy imádják egymás vérét szívni.
Rendszerint a kötekedést Dylan kezdi, azzal, hogy Lottie intelligenciáját becsmérli, vagy a viselkedését, vagy esetleg a kinézetét, ami valljuk be nyomot hagy az emberbe, mert Lottie különleges és feltűnő szépség.
Lottie nem egy nyavalygós lány.
Nem veszi a szívére barátja szavait, inkább rákontrázik. A szavaival élve: "Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam." Bárcsak én is így fognám fel a dolgokat. Amíg Lottie állja a gonosz, undok pillantásokat, addig én egy rossz rezdüléstől is összeomlok.
Miután kiraktak minket történelem óráról, úgy döntöttünk, hogy kiülünk az udvarra egy szimpatikus asztal egyikéhez. A napfény melegítette a hátam, ahogy elhelyezkedtem a padon, szemben Lottie-val és a mérges arcú Dylan-nel.
-Baj van Dylan?-kérdeztem a fiút, miközben előhalásztam a mobiltelefonom a farmerkabátom zsebéből. Apa írt, hogy Liam sikeresen felkelt, jön értem. Visszaírtam, hogy ez remek, várom a suli előtt.
-Semmi, csak megint kidobtak óráról ez miatt!-bökött Lottie felé, aki unottan nézett rá divatos napszemüvege mögül.
-Úgy csinálsz, mintha még sohasem dobtak volna ki téged.-mondta, és elővett egy szendvicset a táskája rejtekéből. Én is így tettem.
-Nem azt mondtam, csak. Áhh mindegy!-legyintett a fiú, és ő is kivette ebédjét a válltáskájából.
-Na szóval Anie-fordult felém a lány izgatottan.-mesélj, milyen volt New York!
New York, az esélyek városa. A város ami a buliról, a szórakozásról szól. A város ami sosem alszik. Aha. Másnak.
New York-ban a napjaim rettegéssel, reménykedéssel, sírással teltek, majd kezdődött mind ez a legelejéről. Olyan volt, mint egy körforgás. Elzárva voltam azoktól az emberektől akiket szerettem, és akik viszont szerettek. Az életem nem volt fenékig tejfel, de az a három év, olyan volt számomra, mint egy rossz rémálom. Nem készültem fel arra, hogy az engem ért atrocitásokról beszéljek másnak. Nem akartam, hogy bárki is tudomást vegyen az én elcseszett három évemról. Azt sem, hogy valaki, akárki sajnáljon, és, hogy a problémáimmal foglalkozzanak.
Ahogy a velem szemben ülő lányt néztem, aki bátyjára emlékeztető hatalmas csillogó kék szemeivel kíváncsian néz rám, egyszerűen nem volt szívem letörni, hogy olyan véleményt mondok egy számára kedves városról, ami letörheti.
-Hát. Elég hangos.-vontam meg a vállam.
-Ennyi?-hüledezett.-Ott értél három évig, és ez a véleményed? Anie már!-csapott az asztalra.
Beleharaptam a szendvicsembe, amit Geoff csomagolt nekem nagy gonddal.
-Legyen elég annyi, hogy én egyáltalán nem szerettem ott élni. Számomra felért egy rossz élménnyel..
-De hát miért?-biggyesztette le az ajkát, a mellette lévő Dylan is kíváncsian hallgatta szavaim.
Kínomban elnevettem magam.
-Elszakítottak Liam-től és Geoff-tól, akaratom ellenére. Nekem csak ők a családom. Meg-tettem hozzá.-Liam hülye haverjai.-mosolyodtam el halványan.
-Liam is ezt mondta mindig.-bólógatott.-Miután ide kerültem, a húgaimmal együtt azt hallgattuk, hogy mennyire aranyos, mennyire jó fej vagy. És hogy mennyire hiányzol nekik! Niall, Harry, Zayn és a tesóm is rengeteget mesélt rólad. Hű!-csodálkozott.
-Tudod mi a vicces?-néztem rá.
-Hm?
-Hogy én már azelőtt ismertelek, mielőtt bemutatkoztunk volna egymásnak.-mondtam. Két értetlen tekintetet kaptam válaszul.
-Ezt nem értem..-mondta Lottie értetlen arckifejezéssel.
-Ezen nem csodálkozom...-motyogta Dylan.
Elnevettem magam.
-Úgy értem, hogy..szinte velük nőttem fel. Semmi titkunk sincs egymás előtt, mindig mindent tudtunk egymás családi helyzetéről is. És Louis, rengeteget mesélt rólatok, hogy mennyit nőttetek, hogy néztek ki..-hadartam.-Szóval ja.
-Lou ennyit beszélt rólunk?-nézett rám nagy szemekkel.
Bólintottam.
-Persze. Hiányoztatok neki minden egyes nap. Szinte majd beleőrült, hogy nem lehettek vele..-emlékeztem vissza azokra a napokra, amikor társaságunk legidősebb tagja teljesen befordult, és nem egyszer alkoholba folytotta bánatát. Azokon a napokon mindig nálunk aludt, rendszerint az én szobámban, mert akkoriban Liam nélkül lehetetlenség volt, hogy egy pillanatra lehunyjam a szemem.
Ott voltunk Louis minden rossz, jó pillanatában is. Lehet kimaradtam három évig az életükből, de tudom, biztosra tudom, hogy a fiú most sem maradtak el Louis Tomlinson mellől.
-Ahhoz képest...-motyogta a lány sötét tekintettel. Mielőtt megkérdezhettem volna miről beszél, a csengő éles hangja hasított a levegőbe. A diákok ki tódultak a kétszárnyú udvarra vezető ajtón.
Figyelemre méltó volt, ahogy egy magas szőke hajú fiú, megpaskolja az előtte haladó, vörös hajú lány hátsóját, aki megfordulva hatalmasat sózott a fiú arcára. Szegény csávó az ütés erejétől hátra esett, mire a fél udvar hangos tapsviharban tört ki. Hmm..Hagyjuk.
-Látod a húgom?-nézett körbe a tömeget fürkészve.
-Fizzy-t? Nem.-mondta Dylan körbefordulva ülöhelyzetében.
-Akkor biztosan bent van, és remélem nem bántják..-fordult vissza felém mindkettő.
-Bántják?-kaptam fel erre a fejem.
-Aham.-bólintott miközben beleivott az ásványvízébe.
-Hogy érted?-ráncoltam a szemöldököm.
-Nézd, Anie. Felicité, az én gyönyörű kishúgom. Az egyik legszebb lány, akivel valaha találkoztam. -mondta elmosolyodva.-Tudod, Fizzy nem a legvékonyabb lány, de mégis jó alakja van. Ez nagyon bántja. És ez a leggyengébb pontja, ezt pedig ki is használják itt...-fintorodott el ahogy körbe nézett.-A legszebb és irigyek rá, ahogy rám is. Én tudom kezelni, de ő nem..nekem meg kell védenem, mert nem egyszer fordult elő, hogy sírva jött haza. Aztán felléptem én egy ügyben!-húzta ki magát.
-Aha. Olyannyira fellépett, hogy két hét felfüggesztést kapott tavaly..-motyogta Dylan a telefonját nyomkodva.
-Lottie, mit csináltál?-meredtem rá.
-Hát, kicsit erősen vertem falhoz a lányt, de ez nem volt komoly.-legyintett.
Dylan rám nézett.
-A lánynak megrepedt a nyakcsigolyája.-mondta rezzenéstelen arccal.
Ránéztem a rózsaszínhajú lányra. A porcelán arcú lánnyal okos dolog, ha vigyáz az ember, ha nem akar maradandó, vagy nem maradandó sérüléseket.
Aztán hirtelen elnevettem magam.
-Hűha. Ez igen!-bólintottam elismerően.
-Na jól van már!-csapkodott a kezével maga körül, aztán felállt.-Menjünk be. Nem akarok, ezekkel a majmokkal kint lenni!-mondta hangosan, és nem hagytam figyelmen kívűl, ahogy pár irigykedő tekintet utánunk fordul..