Ha Egyszer Az Életben.. (L.T)-BEFEJEZETT

19. Fejezet

Jó olvasást!

-Na?-húzta fel szemödökét Zayn, azzal a tipikus "Mondod már Anie vagy várjak két napot mire megszólalsz?" arckifejezéssel.
Sajnos, annyira megilletődtem a kérdésétől, hogy az agyam teljesen lefagyott és a gondolkodás is nehezemre esett. Egy dolog körül pörögtek a gondolataim, ami nem más volt, mint az, hogy Louis Tomlinson nem bírta tartani sokáig a száját.
-H-honnan v-veszed, h-hogy volt valami közöttünk?-kérdeztem remegve. Két másodpercig magamban reménykedtem, hogy Louis nem mondott semmit, csak Zayn szórakozik velem. De, ahogy a mellettem ülő, fekete hajú srác fájdalmas arcára néztem..minden remény elszállt belőlem.
-Elmondta.-erősítette meg szavakkal is.
Szorosan lehunytam a szemeimet, a homlokomat pedig a mellkasomig felhúzott térdemnek támasztottam, és erősen koncentráltam, hogy valahogyan eltűnhessek a Föld színéről. Meghalhat valaki a csalódottságban? Nem? Akkor majd én bebizonyítom, hogy mennyire lehetséges ez.
-De, miért Anie?-törte meg a csendet Zayn halkan suttogva.-Miért pont Louis?
A fejemet lassan elvettem a térdemről, és Z felé fordultam. Száját rágva nézett a szemeimbe, és türelmesen várta a reakcióm.
-Ezt, hogy érted?-értetlenkedtem.
-Miért csókoltad meg?-kérdezte továbbra is halkan, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatna minket.
Keserűen felnevettem, a torkomban lévő gombóc ellenére is.
-Azt mondta, hogy én csókoltam meg őt?-mutattam magamra indulatosan. Egy bizonyos pumpa, lassacskán fel ment bennem, és a napokig érzett bánat, bűntudat, undor helyét átvette a mérhetetlen nagy düh. A méreg szétolvadt a testemben, és átvette felettem az uralmat.-Nem én voltam az, aki megcsókolta! Ő volt az! Nem én!-álltam ki az igazam mellett kiabálva.-Kihasználta, hogy annyira szarul voltam. Elhitette velem, hogy minden rendben lesz végre!-kiáltottam dühösen.
A centikre mellettem ülő fiú, ijedten meredt rám, tágra nyílt szemekkel, és szerintem egy kisebb sokként érte, hogy felemeltem a hangom szokásomtól eltérően, de engem nem izgatott rendületlenül folytattam.
-Elhitette egy buta kislánnyal, hogy minden helyre jöhet. Én meg tényleg akkora buta kislány voltam, hogy mindent elhittem neki..hagytam magam, hogy még jobban kikészítsen valaki! Ez esetben ő ment át rajtam, hogy még rosszabbul érezzem magam!-éreztem, hogy az arcomon a már jól ismert forró, sós könnyek szánkáznak végig. Hmm..pedig egészen idáig azt hittem, hogy már elfogytak, de valószínűleg hatalmasat tévedtem.
-Anie..kérlek..-tette kezét a térdemre Zayn, és gyengéden megszorította.-Louis-nak sem könnyű!
Kicsit sem nőiesen, de hangosan felhorkantam, hangot adva a nem tetszésemnek.
-Ugyan miért Zayn?-néztem a szemeibe, és látszólag a meggyötört arckifejezésem teljesen letaglózta.-Mert gyötri a bűntudat? Rájött, hogy ott van neki Danielle? Melyik opció igaz Z? Hmm?-fájdalmasan lehunytam a szemeim.-Azt mondta, hogy megbánta ezt az egész dolgot..És a vicc pedig az, hogy én egyáltalán nem bánok semmit, mégis én érzem magam pocsékul.-töröltem meg az arcom a mondandóm végén.
Zayn percekig csendben volt, miközben magában mérlegelte a mondandóm, aztán hangosan kifújva az eddig bent tartott levegőjét, szorosan magához húzott.
Fejemet a mellkasába temettem, ameddig ő karjait védelmezően körém fonta, és hagyta, hogy hangosan telezokogjam a munkásruhája felsőrészét.
Hajamat simogatva csititgatott, ameddig meg nem nyugodtam, és már csak a testem rándult meg néha.
-Tudod Anie.-szólalt meg Zayn kis idő múltán először.-Amikor a srácokkal azt beszéltük mi lesz ha egyszer szerelmes leszel egy illetőbe, sosem gondoltuk volna, hogy az az illető Louis lesz..-nézett le rám.
Nem válaszoltam, csak behunytam a szemem, és szorosabban fúrtam a fejem a mellkasába.

Két keserves hét után, megkönnyebbülten öleltem magamhoz a barátnőm vékony termetét az iskola parkolójában. Hiába volt mellettem állandóan az elmúlt napokban, egyszerűen szükségem volt Lottie ölelésére, hogy megnyugtassam magam, nem vagyok egyedül ebben az iskolának csúfolt valamiben.
-Végre itt vagy!-hallottam meg Dylan hangját, mire Lottie-val elszakadtunk egymástól, és fordultunk szemüveges barna hajú barátunk irányába.
Mosolyognom kellett azon, hogy Dylan fintorogva kerüli ki az összes iskolatársunkat, vagy éppen nem túl kedvesen arrébb lök egy számára unszimpatikus személyt legyen az lány vagy fiú. Tipikus O'Brien mentalitás.
-Sziasztok!-köszöntött minket, majd fekém lépve átölelt.-Jobban vagy?-tolt el magától.
Bólintottam.
-Na végre.-morgott, mire Lottie erősen vállba verte.-Most meg mi van?! Örülök, hogy jobban van te elmebeteg!-magyarázott támadójának.
-Minek neveztél te engem?!-fújta fel magát Lottie, amiből természetesen percekig tartó vita kerekedett.
Sóhajtva néztem rájuk. Tényleg hiányoztak az iskolás napok.